Motiváció: egészség és jó közérzet, avagy negyven felett miért is érdemes gyalogolni?

Sokat gondolkodtam rajta, hogy vajon engem mi motivál a mozgásban? Ok, egyrészt fontos, hogy a sok evés ne hagyjon felesleges, kilóban jól mérhető nyomokat, de alapvetően nem ez a fő motivációm.

Egyszerűen rég rájöttem arra, hogy a mozgással újratöltöm az elemeimet. Ha fáradt vagyok, jól jön a mozgás, egy rázósnak ígérkező nap elején jól jön a mozgás.

Mozogtatok már ma?

Mozogtatok már ma?

Persze vannak lustább időszakaim, de a heti to do listámban minden esetben szerepel, hogy adott héten mit várok el magamtól, mennyi sportot fogok tudni beiktatni az életembe, mi az, aminek – mint annyi minden másnak – bele kell férnie. Mivel a jóga mellett az OTO Antelope-nak hála a gyaloglás is visszatért az életembe, így ezt a kettőt ötvözöm, próbálom váltva felosztani a hétre, hogy aerob mozgás is legyen, meg olyan edzés, amely alaposan megnyújtja azokat az izmaimat is, amelyeknek a létezéséről legtöbb esetben mit sem sejtek.

Mozogni azonban nemcsak a kilók miatt érdemes, hanem a fittség, a jó közérzet okán. Negyven felett – mondjon akárki akármit – a nők jelentős részének az emésztése már messze nem olyan, mint 20 éves korában. Ezt lehet tagadni, szépíteni, de inkább tenni érdemes ellene: megfelelő étrenddel, kellő mennyiségű folyadék fogyasztásával és természetesen megfelelő mennyiségű aktivitással. A sport ugyanis kifejezetten használ az emésztésnek, magam részéről azt vettem észre, hogy legjobb reggel belevágni a napi edzésünkbe, egy kisebb pohár víz elfogyasztása után. A reggeli előtti edzés sokkal könnyebb, felszabadultabb, utána meg – értelemszerűen – jobban is esik a minőségi folyadék és reggeli, bár a mértéket ekkor is érdemes betartani, annak ellenére, hogy több almányi vagy banánnyi kalóriát hagytunk magunk mögött.

A negyven felettiek jelentős részénél problémát jelent – az ülő munkából, rossz tartásból fakadó – hátfájás, derékfájás. Erre is nagy segítség a gyaloglás, főleg, ha közben folyamatosan kontrolláljuk a tartásunkat, ügyelünk arra, hogy egyenesen tartsuk a gerincünket. A dolog fokozható, ha két gyaloglás között lazító és hátizomerősítő gyakorlatokkal töltjük fel a heti sportnaptárunkat. A csúzos, nehézkes reggeli keléseknek nagyon hamar véget lehet vetni.

Az OTO Antelope-on való séta során ugyanis a keresztcsontunk környéke, azaz a derekunk is aktív módba lép, azzal, hogy a medence két oldala folyamatosan, ellentétes irányban mozog, ezzel szépen aktivizálódik a keresztcsont és a csípő között szakasz, az edzés alatt folyamatosan mozgásban van (ez a rész tud beállni, egy-egy hosszabb munkanap után mindenki ösztönösen ide teszi a kezét, amikor – derékszögben – megpróbál felállni az asztaltól).

De nem csak a derekunk környékén lévő izmokra hat a gyaloglás: jó tudni, hogy a gyaloglással – nagyon kíméletesen – az egész törzsünket erősítjük, és az intenzitástól függően, főleg gyorsgyaloglással, a lábakat szépen szálkásíthatjuk. A comb-csípő tájékon megülő feleslegből ezzel a mozgással izomtömeget faraghatunk, amely nem csak látványában szép, de a stabilitásunkhoz szintén nagymértékben hozzájárul.

S hogy mennyi az ideális edzés? Ez a motivációnktól függ, hogy mit szeretnénk a mozgással elérni. Ma már mindenki egyetért abban, hogy egy felnőtt, ülőmunkát végző ember számára napi harminc perc mozgás szükséges, egészségmegőrzés okán is. Van, akinek ez a motiváció, mint említettem, lehet a súly, lehet a legyengült egészség, vagy épp egy versenyre való felkészülés.

A magam részéről soha nem vettem részt semmilyen sportversenyen, de az itthoni edzések meghozták a kedvemet, és május közepén – ha egy nevetséges 2 és fél kilométeres gyaloglással is, de – belevágok a versenyzésbe. Hogy lesz-e folytatása? Meglátjuk.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • Twitter
  • RSS

Házfalakra kúszó művészet, teás alkotások a zsidó negyedben

A langymeleg tavaszi estében Zsófival a belvárosban barangoltunk. Egy kicsit problémás parkolást követően, a turisták közt elvegyülve jártuk a város leglátogatottabb zugait, félpucér, nyarat sejtető öltözetbe bújt angolok, svédek, németek és a környéket konok elszántsággal lakó ortodox zsidók között. A sokszínűség lenyűgöző volt, bár zajosabb a kelleténél, Zsófi meg is jegyezte, hogy furcsa városrész ez.

Pedig ez a negyed sok mindent elmond rólunk, s ha nem csak a bárokat követve szegezzük tekintetünket a csempe macskakövekre, akkor minden málló bérház és égbe kiáltó tűzfal mesél az egyszer volt és a jelen budapesti valóságáról.

Most pedig épp egy ilyen eseményre igyekeztünk, a Kazinczy utcába kanyarodva, a nem ritkuló tömegben sodródva a Mika mulató felé, ahol már várt ránk a Fuzetea csapata és Oltai Kata művészettörténész, a Fuzeum kurátora.

Aba-Novák Vilmos: Laura

Aba-Novák Vilmos: Laura

Az esemény három belvárosi tűzfal köré szerveződött, amely a Fuzetea új ízeinek bevezetéséhez kacsolódó kampány részeként kelt életre. A kampány alapötlete nagyon izgalmas: a belváros emblematikus negyedében, a tűzfalakon, a magyar festészet 20. századi nagyjainak keze alól kikerült alkotásokon keresztül üzenni: üzenni, hogy itt vannak az új ízek, hogy a belvárosunk él és lélegzik, s hogy a művészet – amit hajlamosak vagyunk, mint Schrödinger macskáját dobozba, azaz múzeumba zárni, hátha elpusztul – él, lélegzik, alakul, változik, érdemes a figyelmünkre.

Készül Aba-Novák Piros kalapos nő képének tűzfalméretű változatat

Készül Aba-Novák Piros kalapos nő képének tűzfalméretű változata

A nyári hónapokra a Kazinczy utca egyik és az Akácfa utca két tűzfalára is olyan alkotások kerültek, amelyek megérdemlik a figyelmet, szépségük, modernségük elgondolkodtató. A Színes Város által a falakra felvitt, fuzeteásított képeket öröm nézni, a teára utaló elemekkel tarkított Ferenczy és Aba-Novák alkotások talán elindítanak egyfajta érdeklődést, a magyar festészet nagy alakjai, és mesterművei iránt. Ebben azért merek hinni, mert láttam Zsófit, láttam, ahogy hallgatta Oltai Kata rövid, tömör, de messze nem száraz előadását, amellyel kigurította a vörös szőnyeget a házfalakra kúszó művészet előtt.

A kész alkotás jól illik a városképbe

A kész alkotás jól illik a városképbe

Ha engem kérdeztek: még több ilyet, színes házfalakkal hozzuk ki a művészetet bentről, adjunk teret az alkotásoknak, merjük őket kicsit újragondolni, felhasználni, alakítani, úgy, ahogy a Fuzetea és a Színes Város tették (a rettentően bölcs örökösök engedélyével).

S hogy melyek az új Fuzetea-k? A Zöld jeges tea a gránátalma és acai ízével és az Oolong jeges tea a szőlő és licsi ízével.

Ferenczy Októbere is - teásítva - falra kerül

Ferenczy Októbere is – teásítva – falra kerül

Tags: ,

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • Twitter
  • RSS

Idén is Sziget!

A múltkorában a padláson járva tehenes passzokba és ezer éves Szigetes újságírói igazolványokba botlottam. Emlékek, amiket szívesen őrzök és a jelek szerint a Nőknek is sikerült 4 éve azt a Sziget-hangulatot átadom, ami kora huszonéves korom óta kihajt a Hajógyári-szigetre, hol egy napra, hol egy egész hétre.

A „Kell egy hét együttlétből” mára „Love Revolution” lett, a Sziget azonban nem vesztette el számomra egykori önmagát, sőt szeretem, ahogy az önfeledt szórakoztatásomra sorra új ötletekkel áll elő, úgy, hogy időnként mindenki orráról lepöccinti a rózsaszín szemüveget és nagyon is reflektál a jelen eseményeire, a migrációtól a Földünk megóvását célzó zero waste Eco camping, a re-pohár koncepció vagy épp a szívószálmentességet propagáló  „Ne szívd meg” kampányig bezárólag.

A fellépőkre idén se lehet panasz, az általam már tavaly is komolyan vár Ed Sheeran koncertre napijegyet már kapni sem lehet, de a hét napra kilenc igazi headliner érkezik, köztük a – számomra kedves – Twenty One Pilots, és a The National.

sziget2

Fenntartható Sziget

Azon kívül, hogy nincs szívószál (vagy ha van, akkor papír), hogy re-pohárban kapjuk az italunkat, a gasztronómiai partnereknél csak lebomló tányérban és evőeszközökkel kínálhatók a fogások, amelyek akár a szigetre telepített komposztálóban végezhetik, hogy utána az Óbudai sziget megújításában – a Főkerttel karöltve – kerüljenek felhasználásra.

Az idei év fókuszában a víz lesz, a Szigetet körülölelő Duna jó alapot nyújt a szervezőknek arra, hogy a Szitizeneket, főleg a bentlakókat a víztakarékosságra nevelje oktassa. Ennek helyes megoldása a zenés tusolás, amelynek a lényege, hogy ha egy szám alatt lefürdik valaki, akkor jól bánt a bolygó vízkészletével, ha viszont három szám erejéig szappanozza magát, az már erősen az erőforrások pazarlása.

Fellépők

A színpadok, sátrak sokszínűsége már olyan mértéket öltött, amit egy közepesen hosszúra tervezett beszámolóba képtelenség besuvasztani. A lényeg, hogy tényleg mindenki megtalálhatja a számára izgalmas előadókat, koncerteket, a tematikus színpadok ebben nagy segítséget nyújtanak, de érdemes időt és energiát szánni a fellépők áttanulmányozására, magyar és nemzetközi viszonylatban is elképesztő nevekkel találkozni a listában.

Színház az egész Sziget

Erről idén gondoskodnak, a sajtóeseményen felsorolt és bemutatott előadók sokszínűsége vetekszik a zenei felhozatallal, egészen meglepő mennyiségű helyszín (köztük több új) várja a Szitizeneket, utcaszínház, cirkuszi- és táncelőadások, az oly szerethető, századelőt idéző Vándor Vurstli idén nemzetközi kollégákkal is kiegészül. Lesz Luminarium, egy egészen extravagáns labirintus, és az általam legjobban várt Tiny Bauhaus, amely Walter Gropiusnak, a Bauhaus szülőatyjának dolgozószobáján vezeti át az érdeklődőket némi 3D-s nyomdatechnika és VR alkalmazásával.

Egyszóval a Sziget idén is jó lesz, idén is még izgalmasabb lesz, azaz a Nőkkel boldogan vethetjük bele magunkat újra a Szitizen-létbe.

sziget1

Tags:

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • Twitter
  • RSS

Velence a megunhatatlan, második rész

Másnap egy olyan programot illesztettem az útitervbe, ami eddigi velencei útjaim során mindig kimaradt. Vendégségbe mentünk Peggyhez. A Peggy Guggenheim gyűjtemény Dorsoduro negyedben, az Accademia és a Santa Maria Salute között található, egy félbe maradt palotában, a Palazzo Venier dei Leoniban ott sorakoznak a 20. század nagyjai. Számomra a velencei művészetből nagyjából az első út végére lett közepesen elég. Anya végigvonszolt a San Rocco-tól az Accademián át az összes templomon, hosszan keringve kutattunk fel válogatott lovas szobrokat, fölöztük le a helyi művészet legjavát. A velencei művészet szép, de könnyen jól lehet vele lakni. A negyedik templomban már ugyanaz vár, és egy idő után az ember elveszti a lelkesedését. Ezért is örültem annyira annak, hogy Peggy másra vágyott, így nekem is lehetőségem volt a nagy kedvenceim között tölteni egy kis időt. Többek között olyan nevekkel hozott össze a sors, mint Magriette, Kandinsky, Picasso, Duchamp, Braque, Klee, Dali, Mondrian, Mirò és Chagall.

IMG_20190408_101734

A palotának egészen elképesztő kisugárzása van, bár állítólag a Dózse palota után a leglátogatottabb helye Velencének, mégis azt lehetett érezni, mintha valami titkos kézfogás által juthattunk volna be erre az eldugott helyre. Furcsa ellentmondás, hogy közben több iskolás csoportot is bevezényeltek a termekbe, a kamaszoknak az összes műről tartottak előadást, az kisiskolások viszont csak egyetlen mű előtt ücsörögtek a földön.

IMG_20190408_093701

Az idő nem kegyelmezett, esőbe fordult, így kénytelenek voltunk az odafele menet egy gyors kávéval már tesztelt sarki bárt egy leülős – azaz sokkalta drágább – változatban újfent megtekinti, majd mikor alábbhagyott a gyors eső, akkor úttalan utakon, számtalan kézműves maszkműhely mellett elhaladva, vágtunk keresztül a Santa Croce negyeden, hogy végül a vasútállomásnál bukkanjunk ki.

IMG_20190408_120130

 

Ez is eltévedés volt a javából, a google maps kényelmi szolgáltatásait hátrahagyva, a sárga irányjelzőtáblák alapján tájékozódva haladtunk, amely azért nagyfokú intuíciót vár az embertől, bár az is lehet, hogy a táblák felét már megette az idő. Mindenesetre lassan és kanyargósan fedeztük fel ezt a negyedet is, a vasút közelében akadt ugyan pár turista, de addig a kutya se zavarta köreinket. Az ebéd és a szieszta most is a program részét képezte, így egy tisztességes, bivaly mozzarellával alaposan összefőzött paradicsomos sugoval tálalt friss gyúrt tagliatellét, és egy kisebb ájulásszerű alvást követően a San Marco mögötti luxusboltok csodálásával, egy hibátlan Venchi fagylalttal, és a San Polo negyed teljes feltérképezésével töltöttük a nap további részét.

Venchinél komolyan gondolják a Húsvétot

Venchinél komolyan gondolják a Húsvétot

Ilyen szépségekbe botlottunk

Ilyen szépségekbe botlottunk

Ca d'Oro az esti fényekben

Ca d’Oro az esti fényekben

Róma után ítt is találkoztunk az álakvarellistákkal. Öröm volt látni, hogy van aki tényleg megfesti ezt a várost.

Róma után  itt is találkoztunk az álakvarellistákkal. Öröm volt látni, hogy van aki tényleg megfesti ezt a várost.

Az utolsó fényekben fürdő kanális

Az utolsó fényekben fürdő kanális

Az utolsó teljes napunkra az Accademiát tartogattam. Úgy gondoltam az a legjobb, ha estefele megyünk, mindenek után. A szemtelenül drága vaporetto árak miatt egy napot szenteltünk a hajózásnak. Úgy terveztem, hogy néhány oda-vissza menet a kettes járattal pont megmutatja az épületeknek azon arcát, amit a kanálishoz futó callékról, a csatorna felett átívelő hidakról csak részben láttunk. Így aztán a nap jelentős részét átvaporettoztuk, majd – Brunettinek engedve -felkerestük a San Polo negyedben elrejtett Tonolo cukrászdát, ami valóban kihívásnak bizonyult. Itt bevetettem a modern technikát, a Frari és a San Rocco takarásában megbújó bolt nehezen adta meg magát, aminek részint a szokásos kávés eltévelyedéseink voltak az okai, meg maga a Frari, amiben Canova síremléke miatt muszáj volt bemennünk. A kamasz énem ugyanis ezért lelkesedett a legjobban. Rettentően tetszett az egész (mert nagyon más, mint a többi), így a pestisben elhunyt, de a tömegsírba tétel megúszó Tiziano síremlékére fittyet hányva most is csak ezzel bírtam betelni. A síremléket Canova Tizianonak tervezte, de ahogy ez lenni szokott – anyagi okokból – nem valósult meg. Később mások is bejelentkeztek a síremlékre, amely végül a készítője szíve felett magasodik a Frariban.

Canova sírja

Canova sírja

A Frari után viszont már egyenesen a Tonoloba tartottunk, ahol csak olasz vendégek és elképesztően könnyű, habos sütemények fogadtak minket, rendkívül jutányos áron. Ezt követte egy előre eltervezett kávézás a Frarival szemben, majd jöhetett a véget nem érő csavargás, célzottan hazafele, a már bevettnek számító ebéd és szieszta irányába, majd – egy kisebb elalvásnak hála – fejvesztett tempóban ügettünk el az Accadémiába. Az Accadémia furcsa hely. A megvilágítás egyenesen pocsék, a tálalás ósdi, a képek egy része remek, a többi viszont tökéletes lehetőséget kínált nekem, hogy apám hagyatékát átörökítsem.

Apa keze közül közel 400 festő került ki. Nem művészek, hanem iparosok, akik – a művészek egy jelentős részével ellentétben – szakmai ismeretekkel bőséggel rendelkeztek, mind szerkesztési, mind technikai értelemben. Apa maga nem volt tehetséges, de tanárnak nagyszerű volt, szerette az embereit, de a hibákat nem tűrte, hiszen az ő festői számára a pingálás nem önmegvalósítás volt, hanem valódi munka, megélhetés.

Apa magasra tette a mércét, nyugdíjas éveit végigasszisztáltam mellette, megtanulván azonnal kiszúrni a hibát, látni, amit a festő nagyon szeretne, ha nem vennénk észre, és ami egy laikus számára sokszor rejtve is marad. Apa adománya a mai napig az enyém, a legnagyobbaknál is a hibára ugrik a szemem, ami kissé cinikussá tesz és a nonfiguratív felé mozdít.

Ez történt most is, egyszer csak – Giorgione Vihara után – azt vettem észre, hogy erősen középszerű képek során haladunk végig. A Vasari termet a tavalyi tapasztalatok után élből kihagytuk, jöhettek a felújításnak hála egy folyosóra és néhány terembe összehordott alkotások, ahol nagyon hamar kiderült, hogy kinek hány modellre volt pénze, s hogy Tintoretto is követett el hülyeségeket.

Keresd a hibát! :)

Keresd a hibát! :)

Az Accadémia után még rövid ajándékvadászatba fogtunk, ahol rögvest láthatóvá vált, hogy a turistákat magáról levetni kívánó Velence polgárai milyen remek vámot szednek az egy napra érkezőkből: míg a Főcsapáson 4-6 euroért vesztegették az apró muránói díszeket, addig a San Marco mögött ugyanaz 25 euroért talált gazdára. Sőt a lányok tanúi voltak annak, ahogy egy nőre az eladó rákényszerítette, hogy megvegyen egy tárgyat, amit csak kézbe fogott, hogy alaposabban megnézze.

Miután mindenünk meglett, felszálltunk a San Marcoról induló kettesre és hosszan andalogtunk fel a csatornán az alkonyi fények kíséretében, majd kieveztünk a Tronchetto mögé, és mire a Giudecca békésen pihenő palotáihoz értünk, már teljes sötétség borult a városra. A Nők álmosan és fázósan pislogtak, én a szerényen megvilágított várost fotóztam, s élveztem, ahogy hét után, mintegy varázsütésre kiürül a város. Némán, szinte hangtalan úszott fel velünk a vaporetto a Kaszinóig, ahol búcsút intettünk Velencének.

IMG_20190409_205025

Tags: , ,

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • Twitter
  • RSS
Page 10 of 528« First...89101112...203040...Last »