Házfalakra kúszó művészet, teás alkotások a zsidó negyedben

A langymeleg tavaszi estében Zsófival a belvárosban barangoltunk. Egy kicsit problémás parkolást követően, a turisták közt elvegyülve jártuk a város leglátogatottabb zugait, félpucér, nyarat sejtető öltözetbe bújt angolok, svédek, németek és a környéket konok elszántsággal lakó ortodox zsidók között. A sokszínűség lenyűgöző volt, bár zajosabb a kelleténél, Zsófi meg is jegyezte, hogy furcsa városrész ez.

Pedig ez a negyed sok mindent elmond rólunk, s ha nem csak a bárokat követve szegezzük tekintetünket a csempe macskakövekre, akkor minden málló bérház és égbe kiáltó tűzfal mesél az egyszer volt és a jelen budapesti valóságáról.

Most pedig épp egy ilyen eseményre igyekeztünk, a Kazinczy utcába kanyarodva, a nem ritkuló tömegben sodródva a Mika mulató felé, ahol már várt ránk a Fuzetea csapata és Oltai Kata művészettörténész, a Fuzeum kurátora.

Aba-Novák Vilmos: Laura

Aba-Novák Vilmos: Laura

Az esemény három belvárosi tűzfal köré szerveződött, amely a Fuzetea új ízeinek bevezetéséhez kacsolódó kampány részeként kelt életre. A kampány alapötlete nagyon izgalmas: a belváros emblematikus negyedében, a tűzfalakon, a magyar festészet 20. századi nagyjainak keze alól kikerült alkotásokon keresztül üzenni: üzenni, hogy itt vannak az új ízek, hogy a belvárosunk él és lélegzik, s hogy a művészet – amit hajlamosak vagyunk, mint Schrödinger macskáját dobozba, azaz múzeumba zárni, hátha elpusztul – él, lélegzik, alakul, változik, érdemes a figyelmünkre.

Készül Aba-Novák Piros kalapos nő képének tűzfalméretű változatat

Készül Aba-Novák Piros kalapos nő képének tűzfalméretű változata

A nyári hónapokra a Kazinczy utca egyik és az Akácfa utca két tűzfalára is olyan alkotások kerültek, amelyek megérdemlik a figyelmet, szépségük, modernségük elgondolkodtató. A Színes Város által a falakra felvitt, fuzeteásított képeket öröm nézni, a teára utaló elemekkel tarkított Ferenczy és Aba-Novák alkotások talán elindítanak egyfajta érdeklődést, a magyar festészet nagy alakjai, és mesterművei iránt. Ebben azért merek hinni, mert láttam Zsófit, láttam, ahogy hallgatta Oltai Kata rövid, tömör, de messze nem száraz előadását, amellyel kigurította a vörös szőnyeget a házfalakra kúszó művészet előtt.

A kész alkotás jól illik a városképbe

A kész alkotás jól illik a városképbe

Ha engem kérdeztek: még több ilyet, színes házfalakkal hozzuk ki a művészetet bentről, adjunk teret az alkotásoknak, merjük őket kicsit újragondolni, felhasználni, alakítani, úgy, ahogy a Fuzetea és a Színes Város tették (a rettentően bölcs örökösök engedélyével).

S hogy melyek az új Fuzetea-k? A Zöld jeges tea a gránátalma és acai ízével és az Oolong jeges tea a szőlő és licsi ízével.

Ferenczy Októbere is - teásítva - falra kerül

Ferenczy Októbere is – teásítva – falra kerül

Tags: ,

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • Twitter
  • RSS

Idén is Sziget!

A múltkorában a padláson járva tehenes passzokba és ezer éves Szigetes újságírói igazolványokba botlottam. Emlékek, amiket szívesen őrzök és a jelek szerint a Nőknek is sikerült 4 éve azt a Sziget-hangulatot átadom, ami kora huszonéves korom óta kihajt a Hajógyári-szigetre, hol egy napra, hol egy egész hétre.

A „Kell egy hét együttlétből” mára „Love Revolution” lett, a Sziget azonban nem vesztette el számomra egykori önmagát, sőt szeretem, ahogy az önfeledt szórakoztatásomra sorra új ötletekkel áll elő, úgy, hogy időnként mindenki orráról lepöccinti a rózsaszín szemüveget és nagyon is reflektál a jelen eseményeire, a migrációtól a Földünk megóvását célzó zero waste Eco camping, a re-pohár koncepció vagy épp a szívószálmentességet propagáló  „Ne szívd meg” kampányig bezárólag.

A fellépőkre idén se lehet panasz, az általam már tavaly is komolyan vár Ed Sheeran koncertre napijegyet már kapni sem lehet, de a hét napra kilenc igazi headliner érkezik, köztük a – számomra kedves – Twenty One Pilots, és a The National.

sziget2

Fenntartható Sziget

Azon kívül, hogy nincs szívószál (vagy ha van, akkor papír), hogy re-pohárban kapjuk az italunkat, a gasztronómiai partnereknél csak lebomló tányérban és evőeszközökkel kínálhatók a fogások, amelyek akár a szigetre telepített komposztálóban végezhetik, hogy utána az Óbudai sziget megújításában – a Főkerttel karöltve – kerüljenek felhasználásra.

Az idei év fókuszában a víz lesz, a Szigetet körülölelő Duna jó alapot nyújt a szervezőknek arra, hogy a Szitizeneket, főleg a bentlakókat a víztakarékosságra nevelje oktassa. Ennek helyes megoldása a zenés tusolás, amelynek a lényege, hogy ha egy szám alatt lefürdik valaki, akkor jól bánt a bolygó vízkészletével, ha viszont három szám erejéig szappanozza magát, az már erősen az erőforrások pazarlása.

Fellépők

A színpadok, sátrak sokszínűsége már olyan mértéket öltött, amit egy közepesen hosszúra tervezett beszámolóba képtelenség besuvasztani. A lényeg, hogy tényleg mindenki megtalálhatja a számára izgalmas előadókat, koncerteket, a tematikus színpadok ebben nagy segítséget nyújtanak, de érdemes időt és energiát szánni a fellépők áttanulmányozására, magyar és nemzetközi viszonylatban is elképesztő nevekkel találkozni a listában.

Színház az egész Sziget

Erről idén gondoskodnak, a sajtóeseményen felsorolt és bemutatott előadók sokszínűsége vetekszik a zenei felhozatallal, egészen meglepő mennyiségű helyszín (köztük több új) várja a Szitizeneket, utcaszínház, cirkuszi- és táncelőadások, az oly szerethető, századelőt idéző Vándor Vurstli idén nemzetközi kollégákkal is kiegészül. Lesz Luminarium, egy egészen extravagáns labirintus, és az általam legjobban várt Tiny Bauhaus, amely Walter Gropiusnak, a Bauhaus szülőatyjának dolgozószobáján vezeti át az érdeklődőket némi 3D-s nyomdatechnika és VR alkalmazásával.

Egyszóval a Sziget idén is jó lesz, idén is még izgalmasabb lesz, azaz a Nőkkel boldogan vethetjük bele magunkat újra a Szitizen-létbe.

sziget1

Tags:

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • Twitter
  • RSS

Velence a megunhatatlan, második rész

Másnap egy olyan programot illesztettem az útitervbe, ami eddigi velencei útjaim során mindig kimaradt. Vendégségbe mentünk Peggyhez. A Peggy Guggenheim gyűjtemény Dorsoduro negyedben, az Accademia és a Santa Maria Salute között található, egy félbe maradt palotában, a Palazzo Venier dei Leoniban ott sorakoznak a 20. század nagyjai. Számomra a velencei művészetből nagyjából az első út végére lett közepesen elég. Anya végigvonszolt a San Rocco-tól az Accademián át az összes templomon, hosszan keringve kutattunk fel válogatott lovas szobrokat, fölöztük le a helyi művészet legjavát. A velencei művészet szép, de könnyen jól lehet vele lakni. A negyedik templomban már ugyanaz vár, és egy idő után az ember elveszti a lelkesedését. Ezért is örültem annyira annak, hogy Peggy másra vágyott, így nekem is lehetőségem volt a nagy kedvenceim között tölteni egy kis időt. Többek között olyan nevekkel hozott össze a sors, mint Magriette, Kandinsky, Picasso, Duchamp, Braque, Klee, Dali, Mondrian, Mirò és Chagall.

IMG_20190408_101734

A palotának egészen elképesztő kisugárzása van, bár állítólag a Dózse palota után a leglátogatottabb helye Velencének, mégis azt lehetett érezni, mintha valami titkos kézfogás által juthattunk volna be erre az eldugott helyre. Furcsa ellentmondás, hogy közben több iskolás csoportot is bevezényeltek a termekbe, a kamaszoknak az összes műről tartottak előadást, az kisiskolások viszont csak egyetlen mű előtt ücsörögtek a földön.

IMG_20190408_093701

Az idő nem kegyelmezett, esőbe fordult, így kénytelenek voltunk az odafele menet egy gyors kávéval már tesztelt sarki bárt egy leülős – azaz sokkalta drágább – változatban újfent megtekinti, majd mikor alábbhagyott a gyors eső, akkor úttalan utakon, számtalan kézműves maszkműhely mellett elhaladva, vágtunk keresztül a Santa Croce negyeden, hogy végül a vasútállomásnál bukkanjunk ki.

IMG_20190408_120130

 

Ez is eltévedés volt a javából, a google maps kényelmi szolgáltatásait hátrahagyva, a sárga irányjelzőtáblák alapján tájékozódva haladtunk, amely azért nagyfokú intuíciót vár az embertől, bár az is lehet, hogy a táblák felét már megette az idő. Mindenesetre lassan és kanyargósan fedeztük fel ezt a negyedet is, a vasút közelében akadt ugyan pár turista, de addig a kutya se zavarta köreinket. Az ebéd és a szieszta most is a program részét képezte, így egy tisztességes, bivaly mozzarellával alaposan összefőzött paradicsomos sugoval tálalt friss gyúrt tagliatellét, és egy kisebb ájulásszerű alvást követően a San Marco mögötti luxusboltok csodálásával, egy hibátlan Venchi fagylalttal, és a San Polo negyed teljes feltérképezésével töltöttük a nap további részét.

Venchinél komolyan gondolják a Húsvétot

Venchinél komolyan gondolják a Húsvétot

Ilyen szépségekbe botlottunk

Ilyen szépségekbe botlottunk

Ca d'Oro az esti fényekben

Ca d’Oro az esti fényekben

Róma után ítt is találkoztunk az álakvarellistákkal. Öröm volt látni, hogy van aki tényleg megfesti ezt a várost.

Róma után  itt is találkoztunk az álakvarellistákkal. Öröm volt látni, hogy van aki tényleg megfesti ezt a várost.

Az utolsó fényekben fürdő kanális

Az utolsó fényekben fürdő kanális

Az utolsó teljes napunkra az Accademiát tartogattam. Úgy gondoltam az a legjobb, ha estefele megyünk, mindenek után. A szemtelenül drága vaporetto árak miatt egy napot szenteltünk a hajózásnak. Úgy terveztem, hogy néhány oda-vissza menet a kettes járattal pont megmutatja az épületeknek azon arcát, amit a kanálishoz futó callékról, a csatorna felett átívelő hidakról csak részben láttunk. Így aztán a nap jelentős részét átvaporettoztuk, majd – Brunettinek engedve -felkerestük a San Polo negyedben elrejtett Tonolo cukrászdát, ami valóban kihívásnak bizonyult. Itt bevetettem a modern technikát, a Frari és a San Rocco takarásában megbújó bolt nehezen adta meg magát, aminek részint a szokásos kávés eltévelyedéseink voltak az okai, meg maga a Frari, amiben Canova síremléke miatt muszáj volt bemennünk. A kamasz énem ugyanis ezért lelkesedett a legjobban. Rettentően tetszett az egész (mert nagyon más, mint a többi), így a pestisben elhunyt, de a tömegsírba tétel megúszó Tiziano síremlékére fittyet hányva most is csak ezzel bírtam betelni. A síremléket Canova Tizianonak tervezte, de ahogy ez lenni szokott – anyagi okokból – nem valósult meg. Később mások is bejelentkeztek a síremlékre, amely végül a készítője szíve felett magasodik a Frariban.

Canova sírja

Canova sírja

A Frari után viszont már egyenesen a Tonoloba tartottunk, ahol csak olasz vendégek és elképesztően könnyű, habos sütemények fogadtak minket, rendkívül jutányos áron. Ezt követte egy előre eltervezett kávézás a Frarival szemben, majd jöhetett a véget nem érő csavargás, célzottan hazafele, a már bevettnek számító ebéd és szieszta irányába, majd – egy kisebb elalvásnak hála – fejvesztett tempóban ügettünk el az Accadémiába. Az Accadémia furcsa hely. A megvilágítás egyenesen pocsék, a tálalás ósdi, a képek egy része remek, a többi viszont tökéletes lehetőséget kínált nekem, hogy apám hagyatékát átörökítsem.

Apa keze közül közel 400 festő került ki. Nem művészek, hanem iparosok, akik – a művészek egy jelentős részével ellentétben – szakmai ismeretekkel bőséggel rendelkeztek, mind szerkesztési, mind technikai értelemben. Apa maga nem volt tehetséges, de tanárnak nagyszerű volt, szerette az embereit, de a hibákat nem tűrte, hiszen az ő festői számára a pingálás nem önmegvalósítás volt, hanem valódi munka, megélhetés.

Apa magasra tette a mércét, nyugdíjas éveit végigasszisztáltam mellette, megtanulván azonnal kiszúrni a hibát, látni, amit a festő nagyon szeretne, ha nem vennénk észre, és ami egy laikus számára sokszor rejtve is marad. Apa adománya a mai napig az enyém, a legnagyobbaknál is a hibára ugrik a szemem, ami kissé cinikussá tesz és a nonfiguratív felé mozdít.

Ez történt most is, egyszer csak – Giorgione Vihara után – azt vettem észre, hogy erősen középszerű képek során haladunk végig. A Vasari termet a tavalyi tapasztalatok után élből kihagytuk, jöhettek a felújításnak hála egy folyosóra és néhány terembe összehordott alkotások, ahol nagyon hamar kiderült, hogy kinek hány modellre volt pénze, s hogy Tintoretto is követett el hülyeségeket.

Keresd a hibát! :)

Keresd a hibát! :)

Az Accadémia után még rövid ajándékvadászatba fogtunk, ahol rögvest láthatóvá vált, hogy a turistákat magáról levetni kívánó Velence polgárai milyen remek vámot szednek az egy napra érkezőkből: míg a Főcsapáson 4-6 euroért vesztegették az apró muránói díszeket, addig a San Marco mögött ugyanaz 25 euroért talált gazdára. Sőt a lányok tanúi voltak annak, ahogy egy nőre az eladó rákényszerítette, hogy megvegyen egy tárgyat, amit csak kézbe fogott, hogy alaposabban megnézze.

Miután mindenünk meglett, felszálltunk a San Marcoról induló kettesre és hosszan andalogtunk fel a csatornán az alkonyi fények kíséretében, majd kieveztünk a Tronchetto mögé, és mire a Giudecca békésen pihenő palotáihoz értünk, már teljes sötétség borult a városra. A Nők álmosan és fázósan pislogtak, én a szerényen megvilágított várost fotóztam, s élveztem, ahogy hét után, mintegy varázsütésre kiürül a város. Némán, szinte hangtalan úszott fel velünk a vaporetto a Kaszinóig, ahol búcsút intettünk Velencének.

IMG_20190409_205025

Tags: , ,

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • Twitter
  • RSS

Velence a megunhatatlan, első rész

Velence már egy ideje a lista tetején toporgott. Három éve, az Udinéban töltött nyaralás végén már majdnem elfutottunk, tavaly a toszkán nyaralás végén Milánó csavarta el a fejünket, így Velence szépen, halkan várt a sorára.

Az idei tavasz viszont neki kedvezett. Adott volt egy ocsmány, felvételivel agyonvert telünk, s az én fejemben ott zsongott Donna Leon összes detektívregénye, amelynek főhősével, – az olasz Maigret-vel – Guido Brunettivel már bejártam és végigettem egész Velencét.

Leont nagyjából három éve javasolta valaki egy sajtóvacsora asztaltársaságában, miután a detektívregényekre terelődött a szó, én pedig egy évre rá valahol belefutottam néhány példányba, és emlékezvén az ajánlásra, be is gyűjtöttem azokat. Rögvest egy Tandori fordítással indítottam, amelyben több volt a bájos félmosolyú líra, mint a vér, Velence tökéletes háttérként ringott a horizonton, Brunetti szerethető módon volt nem macsó, csak olasz, és pont annyiszor kért egy kávét vagy egy pohárka bort, ahány sörre Maigret is megszomjazik a párizsi éjszakában.

Brunetti családostul támadott, megismerkedtem Paolával, a főztjével, a két kamasz gyerekükkel és velük vagy általuk Itália észrevétlen a bőröm alá férkőzött.

Brunetti mindenütt, még velencei szakácskönyv is van a könyvekben fellelhető fogásokkal

Brunetti mindenütt, még velencei szakácskönyv is van a könyvekben fellelhető fogásokkal

Már a tavalyi toszkán út is innen eredt, vágytam a kávéimra, a délelőtti ombréra, a sziesztára, arra a finom lassulásra, ami nem lustaság, hanem sokkal inkább bölcsesség. A két hét ezt tökéletesen megadta, s most, a tavaszi szünet előtti tervezgetésben egyszer csak ott termett a mindig kihagyott, de soha el nem feledett Velence, s mi örömmel készültünk a találkozóra.

Én a magam részéről újraolvastam a könyveket, ezúttal sem a gyilkost keresvén, hanem a Tripadvisorba beütögetve Guido és Paola kedvenc helyeit, képernyőfotókra mentve a tippeket, és már a könyv olvastával lassulva a szieszta adta napi rutinba.

Aztán egy szombati hajnalon az összes bőröndünket bemozaikoztuk a csomagtartóba és nyugodt, békés tempóban – amit az osztrák és az olasz útfeltúrások ritmusa határozott meg – elindultunk. Annával az első olasz benzinkútnál teszteltük a tökéletes 1,10-es presszót, majd kora délután már a velencei gáton haladtunk a parkolósziget felé. Előttünk lassan kibomlott a semmivel össze nem téveszthető látvány és én boldogan érkeztem meg Velencébe.

Az első kávék :)

Az első kávék :)

Ahogy már tavaly megtapasztalhattuk, az olaszok nagyon gyerekszerető népség, de egyáltalán nem tekintenek gyerekként a kiskorúakra, ha jegyvásárlásról van szó. Ennek örömére a felkészülési időszak egy részét megint a jegyek optimalizálása tette ki, azaz próbáltam nem elszórni a család teljes vagyonát vaporettojegyekre, amelynek darabját 7 és fél euróért mérik. Ebben a formában a szállásunk elérése 30 euro lett volna, de felfedeztem a találóan People Movernek elkeresztelt kisvasutat, ami 1,5 euroért röpteti át a fáradt utazót Tronchetto műszigetéről a Piazza Romára, ahonnan Velencében minden elérhető gyalogszerrel. Igenám, de a szállásunk pont az anya által csak „Főcsapás”-nak keresztelt útvonalra esett, így a közepesen mizantróp férjem szokásos velencei benyomása rögzült újra: embertelen, céltalan tömeggel kell megharcolni Velencében.

Úton hazafelé, folyamatosan szépségbe botlik az ember. Ilyenkor bőrönd letámaszt, telefon előkap...

Úton hazafelé, folyamatosan szépségbe botlik az ember. Ilyenkor bőrönd letámaszt, telefon előkap…

Holott ez nem igaz. Erre rögvest rá is cáfolt a szállásunk, amely ettől a turistafolyótól két calléra helyezkedett el, csendes partra, magányos hídra nézve. Tulajdonképp ez Velence titka: azt a négy-öt pontot odaveti a turistáknak, a többi pedig megmarad neki.

A szállásunk maga volt a tökély, bent is, kint is, tág, napfényes, vízre, szép épületre néző. Tudom, hogy lakhattunk volna kint, de számomra egy hely megéléséhez hozzátartozik az ottlét, ahogy pokrócba csavarva nézem a nappaliból a szemközti templomra felkúszó hajnali fényeket, ahogy a Velencét reggelente fogva tartó párát harapom, miközben lesétálok a boltba a friss péksüteményekért. Ezek legalább annyit érnek, mint a megváltott jegyem a Dózse palotába.

A házunk sarka és a környék

A házunk sarka és a környék

Egyszóval- a fáradt sofőrt hátra hagyva – a Nőkkel délután már a Főcsapáson találtuk magunkat. Míg Londonban adta magát a Big Ben, mint nagy és látványos entrée, Velencében ezt nem tudtam kivitelezni, itt nem lehetett kvázi csukott szemmel elmetrózni a legikonikusabb látnivalóig, itt csupán egyet tehettem, hogy szépen, nagy felütés nélkül megérkezünk.

Irány a város!

Irány a város!

A jó időre való tekintettel rögvest fagyizni tértünk, a Rómában megszeretett GROM itt is üzemeltet néhány egységet, így azonnal megbízhatóan jó minőségű fagyival nyitottunk, majd a már ritkuló tömegben átvágtunk az ezerszer járt, ismerősen otthonos utakon, ahol reggeliztünk, ahol egykor laktunk, ahol az a pizzéria volt…

Az a bizonyos GROM

Az a bizonyos GROM

Amíg én az emlékeimben utaztam, addig a Nők felfedezték a várost, boldogan fotózgattak, lassan haladva a Szent Márk tér felé… ami nem okozott osztatlan sikert. A galambok miatt. Gyerekkoromban a tömeg és a töménytelen mennyiségű galamb egyet jelentett a Szent Márk térrel. Mára ez úgy módosult, hogy tömeg van és benne néhány pakisztáni, akik etetik az egyébként – tiltó táblákkal – éhkoppra ítélt madarakat, akiket utána néhány öngyilkos hajlamú turista kezébe nyomnak, némi apróért cserébe.

Fényfürdő

Fényfürdő

 

Ha jönnek a carabinierik, mennek a pakisztániak, eltűnnek a galambok, ahogy befordul a sarkon a közeg, a dolog folytatódik tovább, a madarak már pofára ismerik a jótevőiket és eszelős módon lavíroznak a néhány falatnyi elemózsiáért. Rajtuk bukott meg a Szent Márk tér. Zsófi ugyanis retteg ezektől a madaraktól, akikhez néhány jól megtermett sirály is csatlakozik, igaz azok urizálnak, a Florian teraszán hátrahagyott süteményt falják, a nagyérdemű legnagyobb örömére.

A Florian. Nem kockáztattuk meg a kávét, valahogy féltünk, hogy sokba' lesz.

A Florian. Nem kockáztattuk meg a kávét, valahogy féltünk, hogy sokba’ lesz.

Persze mentettem, ami menthető, az árkádok során körbejártuk a teret, gyönyörködtünk a késő délutáni fényekben fürdő campanillében, majd gyorsan kisétáltunk a San Giorgioval szemközti gondolakikötőhöz, átsétáltunk a Dózse palota előtt, el a Sóhajok hídjáig, majd lassan andalogva, az érkező estével haza indultunk.

IMG_20190406_184333

IMG_20190406_183955

IMG_20190406_185121

 

Goldoni hetyke szobra és csalafinta mosolya

Goldoni hetyke szobra és csalafinta mosolya

A bentlakásban az is tökéletes, hogy van hol értelmeset enni. Ez most sem volt másként. Az egykor Standaként üzemelő Coopban mindent megkaptunk, javarészt olcsóbban, mint itthon. Vettünk helyi sajtokat, vadásztam egy üveg venetói charonnay-t, majd otthon egy kiadós vacsorával ünnepeltük az olasz létet.

IMG_20190406_200955

A város megismeréséhez elengedhetetlennek ítéltem a képtárakat, múzeumokat, de nem szerettem volna túladagolni, így minden teljes napra lőttem egy jegyet és ezt bőven elégségesnek ítéltem. Ami kimaradt, azért meg majd még vissza lehet térni. Első napra a Dózse Palotát vettem célba, ami nem volt egyszerű, mivel eleve nem lehet csak a Dózse Palotába jegyet venni, bármennyire is törekedtem a rendszer meghackkelésére. A Szent Márk tér összes múzeumába ki kell váltani a jegyet ehhez az egyhez.

A legszebb: a reggeli párába vont város

A legszebb: a reggeli párába vont város

Béke és nyugalom: a turisták későn kelnek.

Béke és nyugalom: a turisták későn kelnek.

A Dózse palota megtekintése előtt azonban tervezetten eltévedtünk, azaz elindultunk felfedezni a szállásunk környéki callékat, amiből az lett, hogy egyrészt rengeteget időztünk különféle hidakon, majd megnéztük, amíg egy bácsi – hazacsónakázva a bevásárlásból – bemászik az ablakán, a leglehetetlenebb, legszűkebb átjárókon át csodás terekre jutottunk, ahol jutalmul ittunk is egy-egy kávét. A kávéivás a levegővétellel vált azonos természetűvé, szerencsére minden harmadik-negyedik bolt után várt ránk egy aprócska üzlet, ahol a hibátlan espressot a legnagyobb természetességgel mérték nekem.

Ide se találnék vissza :)

Ide se találnék vissza :)

IMG_20190407_100001

Santa Maria dei Miracoli mögötti tér lett az egyik kedvencem. A templom a velenceiek kedvence, itt szeretnek házasodni.

IMG_20190407_101556

Bár az előrejelzések banánérlelő tavaszt ígértek, az olasz égbolt elborult, és mire a Szent Márk térre értünk – valami egészen furcsa kitérőt követően – már erősen szürkébe fordult az idő, és az eső ígéretét hozta a csontig hatoló hideg. A Nők fáztak, bár egy igazán látványos – és a jelek szerint nekünk minden olasz városban kijáró – zászlós felvonulás részesei lehettünk, a végén már vágytuk a Dózse palota – ha nem is fűtött, de – szélvédett termeit. Így aztán a sort kikerülve, az előre megváltott jegyeinkkel pikk-pakk a palotában termettünk, amely mindenkinek Krakkót juttatta eszébe, nem is egészen véletlenül.

A terek szépen bomlottak ki sorra, az ezer és egy tanácsterem funkciója sok esetben rejtve maradt, bár ha az ember belegondol, hogy egy ilyen parányi városállam mi fölött regnált, akkor rögvest érthetővé válik a szövevényes apparátus, amely ennek a legfölözésére, kontrollálására jött létre. Minden teremben jártunk, megtekintettük a rágalmak számára fenntartott postaládát, majd a Sóhajok hídján keresztül alászálltunk az – egykor Casanovának is otthont adó – börtönbe.

 

Kilátás a San Giorgio-ra a Sóhajok hídjáról

Kilátás a San Giorgio-ra a Sóhajok hídjáról

Alta aqua

Acqua alta

Az igazi büntetés azonban ezután következett: amíg mi bent voltunk, tovább hűlt az idő, így aztán haza indultunk, ahol egy gyors, meleg és olaszos ebéd után sziesztáztunk egy keveset, majd a felhők odébb vonultak és mi estig a várost jártuk, néztük a délutáni napfürdőjét vevő Rialtot, felfedeztük a posta helyén nyílt luxusáruházat és minden, a Grand Canale-ra kifutó callé végébe kisétáltunk gyönyörködni és fotózni.

15 évvel ezelőtt Velencében mondtam le a videózásról. Nem sokkal előtte – a Nők érkeztére való tekintettel – szereztünk egy kompakt kis masinát, amivel meg kívántuk örökíteni őket, és főpróba gyanánt Velencébe is magunkkal vittük a gépet, ahol a férjem fényképezett, én meg a masinával játszottam. Egészen addig, amíg az operatőr felmenőkkel rendelkező férjem úgy nem érezte, hogy szakmai alapokra kell helyeznie a felvételkészítéseimet, és én, az Accademia hídjának tetején egy röpke pillanat alatt elvesztettem minden érdeklődésemet.

Most viszont egy szuper géppel a kezemben jártam a várost. A Honor csúcskészülékével, a View20-szal kézenfogva öröm volt a fotózás, a masina mesterséges intelligenciája jól igazodott az elképzeléseimhez, én megszerkesztettem a képet, ő meg megtett mindent azért, hogy a lehető legtöbbet hozza ki belőle. Jó párost alkottunk, én ügyeltem a témára és az aranymetszésre, a Honor pedig alám tette a technikai feltételeket. Nem lettek bebukott képek, ellenfényben is csodálatosakat alkottunk a Grand Canale-ról, még éjjel is tudtunk értelmes képet készíteni, imbolyogva, kézből, egy vaporetto fedélzetéről.

Ellenfény se kottyant meg a masinának

Ellenfény se kottyant meg a masinának

Egyszóval az utolsó fénysugarakat is befogtam a gépbe ezen az estén, majd szépen hazasétáltunk, leraboltuk a Coop-ot, anyázva az árakon, hüledezve a választékon, és aludni tértünk.

Fél lábbal az utolsó pallón, de megérte :D

Fél lábbal az utolsó pallón, de megérte :D

Az kilátás az Accademia hídjáról

A kilátás az Accademia hídjáról

A legutolsó fények, már otthon

A legutolsó fények, már otthon

 

Tags: , ,

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • Twitter
  • RSS
Page 2 of 52012345...102030...Last »