MIRELLE Atelier

Ha belegondolok, hogy mi vár rám Itáliában, nem a Sixtus-kápolna zsivaja vagy épp Firenze óvárosa villan elém, nem gondolában ringok és a Frarit járom, hanem egy instabil asztalka mellett billegek, márványon vagy macskakövön, ölemben Yolán, mellettem egy izzadó pohárba csomagolt színes ital és vagy ebben a szűk, de megnyugtató társaságban vagy 1-2 emberrel nagyobb tömegben élvezem a létezést. Apró falvak főterén, templom vagy loggia adta horizontra függesztve tekintetem.

Van abban valami magyarázhatatlanul megnyugtató, ahogy a késő délutánban Itália terein megáll az idő, ahogy az aperitivo hívó szavára ezt napról-napra meg is élhetjük. Az aperitivo nem egyszerűen egy ital a vacsora előtt, hanem a létezés joga. Egy lassú, sallangmentes rituálé, amely valójában nem az alkoholról vagy kulináris magasságok megéléséről szól, sokkal inkább önmagunk megajándékozásáról: a másik ember figyelmével, mások figyelésével, a látvány befogadásával, az egymásra hangoltság kegyelmi állapotával. Hogyan érhető el ez az állapot? Pontosan úgy, ahogy a nyüzsgő teraszokon ülő olaszok csinálják, magától értetődő természetességgel, kutyákkal kiegészülve, együtt léteznek a lemenő nap fényében fürdő várossal.

Ezt az erőlködésmentes életérzést mutatja be az Aperitivo, amely esztétikájával, mondanivalójával rögvest rokonítható a How to Be Italian vagy épp a Dolce Far Niente Italománoknak szánt identitásvadász könyvekkel. A kötet azonban nem csupán mutatós gondolatébresztő, hanem meglepően jól használható receptkönyv azoknak, akik értik ezt a műfajt.

A lapokon megelevenedő italok hűen visszhangozzák az olasz bárkultúrát, a klasszikus keserű-édes spritzek és vermutok világát. A melléjük kínált fogások a megnyugtatóan egyszerűtől a kicsit flikk-flakkosabb kreációkig terjednek, de mindenütt egy a lényeg: az ízek, a savak és a textúrák finom játéka.

Ha úgy vesszük, az aperitivo nem más, mint az ötórai tea intézményének szerethető, mediterrán alternatívája, srégen tűző fényekkel és azzal a magától értetődő könnyedséggel, ami miatt sosem szabad túlzásokba esni.

A Kieselbach talán a negyedik vagy ötödik galéria volt a Falk Miksában, akikkel apám dolgozni kezdett. Akkor születtek, a tökéletes üzlethelyiség és a legjobb tanácsadó mellett az igényes önálló hang is viszonylag hamar megérkezett. A Kieselbach egyediségét azóta is ez, meg a Szent István körúti nyüzsgésre nyíló pazar terei adják.

Apám, a Csontváry Galéria vezetőjeként, 70-es évek

Az utóbbi néhány évben örömmel figyelem, ahogy az Artex és a Báv köpenyéből a rendszerváltással kiözönlő galériák a padlásokról előkerülő kincsek begyűjtése és a gyors ütemben beszerzett „családi” ereklyéket felvonultatni kívánó hirtelen gazdagok kiszolgálása mellett megtalálták valódi küldetésüket, ami túlmutat a mindennapi pénzforgalmon és össztársadalmi értékkel bír: a magyar kultúra értő képviseletét. Miközben láttuk, hogyan devalválódik el a rendszerben a kánonon kívül eső, el nem mozdítható, nem rekvirálható (bocsánat, tartós bérletben magánosítható) kulturális örökségünk, a galériák szépen lassan megértették, hogy ebben a megállíthatatlannak tűnő lecsúszásban az ő apró tereik, műhelyeik azok, amelyek őrzik a lángot. Olyan tematikájú kiállításokkal, hiánypótló művészeti albumokkal lepték meg a nagyérdeműt, amelyek minden esetben emelték a lelket és picit a hitünkből is visszacsepegtettek. 

Az elmúlt években már szinte versengtek a Falk Miksa utcai galériák, és ezen a versenyen mi igen sokat nyertünk. Például olyan elképesztően igényes és ötletesen megvalósított kiállításokkal és a kiállításokhoz kapcsolódó, páratlanul gazdag anyagot feldolgozó albumnak rég sok, szakkönyvnek túl szórakoztató kutatásokkal, amelyek nemcsak új ismeretanyaggal gazdagították az életünket, hanem megteremtették azt a kulturális párbeszédet, amely állami szinten lassan hümmögéssé silányult.

Ezt a hagyományt, szellemi örökséget viszi tovább idén is a Kieselbach Galéria, a Budapest a festők szemével című monumentális kiadványával és a hozzá kapcsolódó, tárlattal.

A festők vakfoltja vagy titkos szerelme

Van abban valami egészen furcsa, évszázadokon átívelő irónia, ahogyan mi, magyarok a fővárosunkhoz viszonyulunk. Az Esti Ujság tudósítója 1913 decemberében egy Budapest-kiállítás kapcsán így kesergett: „A magyar fővárost a külföldiek elragadtatással dicsérik, a budapestiek állhatatosan szidják. A Duna mellett nincs még egy olyan város, amely fekvés és más szépség dolgában Budapesttel vetekedhetne. Ezt a szépséget azonban mi nem látjuk.”

A szociológiai és művészettörténeti diagnózis több mint egy évszázad elteltével is húsbavágóan pontos. A hazai kánonban évtizedekig dogmaként tartotta magát a nézet, hogy mestereink saját fővárosukra szinte arisztokratikus távolságtartással, mi több, gyanakvással tekintettek. Az új, reprezentatív Kieselbach-kötet pontosan ezt a makacsul rögzült kulturális érzékcsalódást veszi górcső alá, és tépi miszlikbe módszeres alapossággal.

A kötet szerkesztője, Molnos Péter művészettörténész egy olyan nyomozásra invitálja az olvasóit, amely a kiegyezést követő bámulatos aranykortól a századforduló lázas esztendőin, a Tanácsköztársaság dühén és a két világháború közötti feszült eszméléseken át egészen a második világháború okozta sebeken keresztül a Kádár-korszakig tart.

550 festmény és grafika, valamint közel 220 archív fotográfia alkotja azt a páratlanul sűrű szövetet, amely kirajzolja, mit látott meg a magára találó metropoliszból Rudolf von Alt, miként rögzítette a változó polgári léptéket Barabás Miklós, mit keresett a peremvidékek ködös angyalföldi hajnalain Mednyánszky László, és hogyan robbantotta szét a tereket Tihanyi Lajos vagy Vaszary János avantgárd, lüktető energiája.

Össztársadalmi terápia

A Budapest a festők szemével jóval több egy esztétikus presztízsterméknél, ez rehabilitáció. Egy vizuális bizonyítéka annak, hogy Budapest igenis múzsája tudott lenni azoknak, akik hajlandóak voltak a felszíne alá nézni.

Amikor ma, identitáskrízisekkel terhelt jelenünkben felütjük a kötet lapjait, önismereti terápiánk egy izgalmas fejezetével szembesülünk, imposztor-szindrómánk városunkra való kivetülésének feldolgozása vár ránk. A Kieselbach anyagának segítségével újra megpillanthatjuk a saját otthonunkat, önmagunk környezetét.

A Palace mindig a szívem csücske volt. Pontosabban az a féltett kincs, aminek leromlása hetente kétszer fixen megfacsarta a szívemet, amíg a 78-as buszra vártam a Blahán, hogy hazarepítsen a Krisztinába. A megállóból tökéletes rálátás nyílt erre az elegáns, de nem merev, barátságos ornamentikával hívogató épületre, amelyen a pusztulás látható jelei hétről hétre egyre jobban kiütköztek. Ezért is voltam végtelen hálás, mikor az első felújítás híre elért, és ezért is fogadtam el örömmel a mostani meghívást, amely a frissen felújított, a Mövenpick égisze alá bevont szállodába invitált.

A Rákóczi úti Palace Szálló épületét Komor Marcell és Jakab Dezső tervezték, és 1911. február 13-án (hétfőn) adták át a használatnak. Az épület magán viseli a szecesszió (art nouveau) jellegzetes vonásait, nem csak ívelt erkélyekkel és kovácsoltvas rácsokkal – emelkedett ki a környék épületei közül, hanem emberléptékű belső tereinek organikus hömpölygését, a geometriát szerető ornamentikáját ennek az irányzatnak köszönheti. A belvárosi saroktelken álló hatemeletes szálloda korszerűsített formában épült fel: hat szinten alakítottak ki szállodai szobákat, mintegy 150 szobával rendelkezett, ma 227 vendégszobával várja az ide érkezőket a Mövenpick Hotel Budapest Centre.

A Palace Szálló eredetileg is vendégfogadási funkcióval épült, a kor igényeit kielégítő, sőt kifejezetten modernnek számító luxusszálloda volt, amely a Keleti pályaudvar megnyitását követő városfejlődés részeként magas színvonalú vendéglátást kínált és olyan korszerű szolgáltatásokat nyújtott, amelyek egyedinek számítottak a korabeli Budapest hoteljei között. A szálloda első emeletén olvasótermet, társalgókat és zárt tetőkertet (függőkertet) alakítottak ki ezzel is emelve az épület exkluzivitását.

A Palace Szálló korabeli ismertetői külön kiemelték a legmodernebb kényelmi eszközöket is. A szolgáltatások közé tartozott például központi fűtés és hideg- és melegvíz-ellátás minden szobában, liftekkel könnyítették meg a közlekedést, villamos hívólámpák és elektromos ébresztő készülék állt a vendégek rendelkezésére, a szobák többségéhez saját fürdőszoba is tartozott, sőt, egyedi szolgáltatásként a szállodában férfi- és női fodrászat működött, és még autókölcsönzésre is volt lehetősége a szállóvendégeknek.

A korabeli sajtó szerint a Palace Szálló megnyitása a „Budapest világvárossá válásához is hozzájárult”: a főváros egyik legmodernebb és legszínvonalasabb szállodájaként emlegették és a külföldi nagyvárosok hasonló intézményeivel is versenyképesnek tartották.

A két világháború közötti időszakban a Palace Szálló különféle átalakításokon esett át, először 1923 és 1928 között az épület belső tereit és berendezéseit alakították át részlegesen, majd, miután az épület a második világháború idején az épület nem szenvedett jelentős károkat, könnyedén államosítható volt, így 1958-ban a szálló átkerült a Pannónia Szálloda és Vendéglátó Vállalat irányítása alá. A szocialista vendéglátási rendszeren belül is Palace Szálló néven üzemelt, de korábbi fénye megkopott, az állam rossz gazdája volt az épületnek, amelynek nem csak berendezése lett lassan az enyészeté, hanem állapota is leromlott. Ennek köszönhetően 1964-ben jelentős átalakításokat hajtottak végre, megújították a közösségi részeket, a műemléki belsőt (például a hall és az étterem lambéria-rendszerét, csillárokat és díszítőelemeket) változatlanul megőrizték. 1999-ben az addigra saját maga egykori árnyképévé vált szállót – a bontás veszélyét elkerülendő – az Országos Műemlékvédelmi Hivatal műemléki védettség alá vette, megmentve ezzel a végleges bezárástól. 2002-re sikerült teljesen felújítani az épületet, amely most még szebb köntösben mutathatja meg valódi értékeit, méltó emléket állítva a századforduló Budapestnek, mindezt úgy, hogy nagyon is 21. századi kényelemmel várja a várost felfedezni érkezőket.

A felújított Palace étterem és kávéház a korabeli berendezések részleteit is megőrizte, így ma a sarkon álló épület nemcsak szállodaként, hanem műemléki értékű látványosságként is szolgálja Budapest közönségét.

Mit jelent, hogy a Palace Szálló Mövenpick Hotel Budapest Centre? A Mövenpick Hotels & Resorts egy svájci eredetű, prémium szállodalánc, amelyet 1948-ban alapítottak. A márka a gasztronómiai kiválóságáról és a vendégszeretetéről ismert, különös hangsúlyt fektetve a fenntarthatóságra és a környezettudatosságra. 2018-ban az Accor, a világ egyik vezető szállodaipari csoportja, felvásárolta a Mövenpick Hotels & Resorts-ot, ezzel bővítve prémium portfólióját. Azóta a Mövenpick márka az Accor prémium szegmensének részeként működik, és világszerte több mint 35 országban üzemeltet Mövenpick szállodákat.

A szálloda 227 szobával és lakosztállyal várja a vendégeket, amelyekben tökéletes egyensúlyban jelenik meg a szálloda múltja és a modern utazónak kijáró minden kényelmi szolgáltatás. Ennek megfelelően nem csak a szobák minősége, felszereltsége, hanem a szállodai szolgáltatások köre is ehhez igazodik, a hotelben hét teljesen megújult konferenciaterem áll rendelkezésre, amelyek több mint 300 fő befogadására alkalmasak, ideális helyszínt biztosítva rendezvények számára, de akár filmforgatásra is, hiszen az Angelina Jolie főszereplésével fogatott Callas című film néhány jelenetét is itt, pontosabban az éttermi részben vették fel.

Az étterem azonban nem csak ezért fontos sarokpontja a szállodának. A Palace étterem kínálata az autentikus magyar ízeket ötvözi a Mövenpick jellegzetes fogásaival, modern kulináris technikákkal. Emellett a szálloda különlegessége a naponta megrendezett csokoládé-óra, amelyet a lobbyban tartanak a vendégek számára. A Chocolate Hour ideje alatt csokoládés finomságokat kínálnak a vendégeknek, igazi kincsesbánya ez az édesszájúaknak és az se unja el, aki több napra érkezik, ugyanis a kínálat naponta megújul, mindig más és más csemegék találhatóak a széles kínálatban. 

A Mövenpick Hotel Budapest Centre egy igazán szép ékköve Budapestnek, egy olyan szerény csillogású drágakő, amelyet ugyan nehezen veszünk észre, de utána már nem tudjuk róla levenni a szemünket. A hotel szépen ötvözi a történelmi örökséget a színvonalas, modern vendéglátással. Amelynek több aspektusát nem csak a szálloda lakói, hanem a budapestiek is élvezhetnek. Az étterem és kávéház ugyanis mindenki előtt nyitva áll, minőségi kínálatét érdemes egy üzleti ebéd vagy egy családi vacsora alkalmával megismerni.

A Pozsonyin múltja van a létezésnek. A genius loci kódolt része a ráérős nyugalomban való fogyasztás, a kulináris igény és annak kielégítésére tett minél magasabb szintű kísérlet. Helyek sora él ezzel a kereszttel és ebből a hagyományból, a Pozsonyi megköveteli a minőséget. De cserébe befogad, kánonba emel és törzshellyé nemesít.

A Dunapark a legszebb építészeti és legvészterhesebb történelmi pillanatban született, sorsát meghatározta a világ folyása és megmentette a Pozsonyi hű közönsége. Hatalmas ablakain át a Szent István parkot és a budai panorámát fürkésző kávéház az elmúlt évtizedek során szinte töretlenül megőrizte funkcióját, befogadta az ide betérőket. Otthonos terei azonban idővel megfáradtak, elkoptak, patinája elfedte egykori csillogását, magába fordult, szebb napjain merengve. Ebből az állapotból születik most újjá, igényes ráncfelvarrása nem feltűnő botox, finom kezelések során, megannyi apró változtatással érkezik újra közénk, hogy megmutassa egykori nagyságát és felvegye a Pozsonyi út mostani ritmusát.

A Hofstätter Béla és Domány Ferenc által tervezett, 1935–1936 között épült modern luxusbérház már születésekor maga volt a testet öltött nagyvárosi elegancia. A most megújult enteriőr tökéletes érzékkel egyensúlyoz a funkcionalista Bauhaus és az Art Deco örökség között: a világos, nagyvonalú terek, az íves, bársonyos ülőbútorok és a zöld növényekkel melegített, márvány- és fémhatású felületek egy olyan pesti világba repítenek vissza, ahol a környezet nem csupán díszlet, hanem a vendégélmény szerves része.

(fotó: Schumy Csaba)

A Dunaparkba betérni élmény – ígérik az új üzemeltetők, az Eventrend hatalmas gyakorlattal és szaktudással fényesítette újra a kávéházat, a valódi otthonosságot pedig a jól ismert, régi brigád jelenléte garantálja, akik betéve ismerik a törzsvendégeket és azok minden rigolyáját. A jelenben való megérkezés a múlt megismerésével, feldolgozásával és a kávéház szellemi örökségének ápolásával lehet csak teljes. Ezt a célt szolgálják majd a „mesélő asztalok”, amelyekre Bajkai Gábor executive chef kínálata kerül, aki hibátlan érzékkel ötvözte a klasszikus kávéházi hagyományokat a kortárs bisztrókonyha legjavával és vitt bele némi csavart a közel-kelet kedvelt ízeivel.

A nap a Dunaparkban gazdag reggelivel és brunch-csal indul: a maghrebi shakshuka és a házi kovászos bundáskenyér mellett az abszolút kedvence lehet a flódni french toast, amely a legédesebb, feltehetően addikciót okozó képzavar, amit valaha csak étlapon láttam.

A napközbeni étkezések terepén otthonosan mozog az omlós, fűszeres marhahússal megrakott pastrami kovászos kenyéren, a marha minden időt megkap a tökéletességhez, a húst a korianderes-mustármagos nedves pác után saját keverésű szárazpáccal kezelik, majd 72 órán át, lassú sous vide eljárás után nyilvánítják megfelelően omlósnak. Ekkor hajszálvékonyra szeletelve, forró serpenyőben lepirítják, házi jus-vel és csemegeuborkával adják végül asztalra.

Este pedig, mikor a háttérben felcsendülnek a lágy lounge és cool jazz dallamok, a kávéház igazi, hangulatos vacsorahelyszínné lényegül át. Ha nem randiról beszélünk, akkor ez az az időpont, amikor egyszerűen kötelező megkóstolni a signature Dunapark sóletet, ropogós libacombbal, benne főtt tojással, 90 Celsius-fokon, 12 órán keresztül készül a sütőben, vagy a pirított maceszgombócos vadas marhaszeletet. A kávézáshoz vagy az esti beszélgetések lezárásához persze ott vannak a desszertek is: a Dunapark Roll-ban a pastramihoz hasonlóan az újvilági street food legjava mutatkozik meg.

A Dunapark két hét múlva nyit, terein már most érezni az izgatott várakozást, remélem a vendégeivel való újbóli egymásra találás mindenki számára örömteli lesz. Amit most láttunk belőle, az ígéretes.