MIRELLE Atelier

Furcsa életet kaptunk mi erre a 21. századra, hajszoljuk a munkát (vagy az minket) és a közben folyamatosan vágyjuk a minőséget. Találkáinkat ez a keret és a város szabja meg, ennek metszetében azonban csak ritkán bukkanunk rá azokra a találkozási pontokra, amely minden igényünket kielégítik: könnyen elérhető, az útvonalaink mentén található, magas minőségű szolgáltatást kínál és reggeltől estig elérhető. Elődeink a kávéházak égbe törő tereit lakták be, nevezték ki kiterjesztett nappalijuknak, mi pedig a szállodák lobbijait kanyaríthatjuk magunk köré, ha nyugodt, prémium teret, elvonulásra való lehetőséget keresünk, kávéval, kiadós reggelivel, könnyű ebéddel vagy akár egy a la carte vacsorával.

A klasszikus szállodai lobbik szerepe az elmúlt években teljesen átalakult: az egyszerű érkezési és távozási pontokból nyüzsgő, élettel teli közösségi terek lettek. Ezt a modern szemléletet vitte tovább a Danubius Hotels, amikor útjára indította a Today Bistro & Bar koncepciót. Az egységes arculatot és gasztronómiai irányvonalat kapott vendéglátóhelyek immár négy helyszínen – a budapesti Danubius Hotel Arenában, a Hungariában és a Heliában, valamint a balatonfüredi Danubius Hotel Annabellában – kaptak helyet, friss, modern lendületet adva a megújult tereknek.

A gasztronómiai vonal legfőbb hívószava a fesztelenség és az ismerős ízvilág. A koncepció tudatosan szakít a hagyományos szállodai éttermek sokszor túlságosan is formális kereteivel, és egy olyan nyitott, barátságos miliőt teremt, amely a nap bármely szakában megállja a helyét. A letisztult, egész nap elérhető étlapon a népszerű hazai kedvencek és a nemzetközi comfort food fogások találkoznak. Ennek köszönhetően a kínálat egy napindító kávéhoz, egy pörgős üzleti ebédhez vagy egy laza esti beszélgetéshez egyaránt ideális alternatívát nyújt, ráadásul az ételek és italok elvitelre is kérhetőek.

A Today Bistro & Bar talán legszimpatikusabb vonása, hogy határozottan nyit a város és a helyi lakosok felé. A könnyen megközelíthető, modern dizájnnal kialakított terek nem csupán a szállóvendégek kiváltságai: kifejezetten hívogatóak a környéken élők, a dolgozók vagy az éppen arra sétálók számára is. Legyen szó fókuszált munkáról egy laptop mögött, vagy egy baráti találkozóról, a helyszínek megadják a tökéletes hátteret, a kutyabarát szemléletnek köszönhetően pedig a négylábú kedvenceket sem kell otthon hagyni. A koncepció így organikusan képes beépülni a hétköznapokba, stílusos, mégis otthonos megállót kínálva a mindennapi rohanásban.

Forró aszfalt a lüktető metropoliszokban, sós szél a vízpartokon, hajnalba nyúló fesztiválok sodrása – a nyár maga a tiszta, sallangmentes jelenlét. Egy olyan időszak ez, amikor a világlátás kalandvágya és a pillanatnyi, helyben megélt örömök észrevétlenül simulnak egymásba. Ebben a felszabadult, intenzív térben az ember a saját élete ikonjává válik, stílusát pedig azok a kiválasztott tárgyak definiálják, amelyekben ez a mindennapi, performatív létezés a legkifejezőbben ölt testet. Egy tökéletes napszemüveg ma már messze túlmutat a puszta praktikumnak szánt, fizikai funkciókon: egyszerre karakter, kinyilatkoztatás és az önkifejezés legtisztább eszköze. Amikor pedig a divatvilág legmeghatározóbb márkái szövetkeznek, hogy újraalkossák a klasszikusokat, pontosan ezt a megfoghatatlan életérzést emelik át egy egészen új, kompromisszumok nélküli minőségbe.

Kovács Krisztián minden könyve kérlelhetetlen sebeket üt az olvasón. A végletekig megy, a jól ismert tereink határait feszegeti, múltat idéz, hogy a jelenünk fonákságát elénk tárja.

Általam eddig olvasott könyvei is mind egy kellemes közelmúlt viaszfényéből szemlélték az emberi gyarlóságot, ebben a letisztultabb, a szocializmus zárt létezéséből fakadóan sztenderdizált tárgyi környezetben tették patikamérlegre az érzelmeket és az erkölcsöt. Ez most sincs másképp, csak mélyebbre ásunk a 20. század szövetében, az első és második világháborúban eltört lelkek nem mint transzgenerációs trauma, hanem mint valós megélés jelennek meg a cselekmény hátterében, megteremtve azt az erkölcsi ingoványt, amelyre egy akkor fiatal nemzedék próbált légvárat építeni.

A szocialista blokk zárt világából az ég felé törő történetben a mennybolt elérhetetlen távolságán sem obszervatórium, sem a nemzetközi kapcsolatokban megélhető kiteljesedés nem segít, az állam a lakói minden sejtjébe beköltözik, a gondolat szabadsága egy olyan illúzió, amelyet idővel nem is a pártállami szervek folyamatos monitorozása korlátoz, hanem a túlélési ösztönbe kódolt öncenzúra.

Ebben a több évtizedes bizalmatlanságban figyeljük a főszereplő életét, a reflektorfényben fürdő szerzőét, aki megtalálta azt a pályamodellt, amelyben a legkisebb a kockázat, gyerekkönyvek sorában mesél az égbolt csodáiról, magasztalja a blokk országainak és a Szovjetuniónak a hidegháborús űrprogram kapcsán elért teljesítményét. A látszatboldogságot nem csak magánéleti krízisek és egzisztenciális válságok tetézik, hanem a rendszerbe kódolt jelenlét, amelyből se jó káderként, se a nepotizmus szélén billegő potentátként nem lehet kimaradni, talán csak itt puhábbak a pofonok, kesztyű marad a kezeken.

Krisztián nem húz nagy íveket, inkább folyamatosan kérdez, meg-megforgatva előttünk egy-egy pillanatot. Közös kritikusként figyelhetjük a döntések mibenlétét, szükségszerűségét és tehetjük fel magunknak az örök kérdést, vajon mi mennyire és miért lennénk megalkuvók?

A közösségi élmények kiaknázásának egyik legősibb módja, a sötétség együttes legyőzése, az együttlétezés szimbóluma a tábortűz. Ezzel a jelképpel reklámozta magát Szent Iván hosszú nappalát betetőző estére a Papp László Aréna falai közé hirdetett koncert. Nem kevesebbet ígért, mint közös éneklést, ismert magyar dalokat, sőt olyannyira propagálta az együttes kommunikációt egymás és az univerzum felé, hogy előzetesen közzé tette a dalok listáját és szövegét is. Sajátos megoldás, kicsit túlnyúlik a megszokott koncertszerepeken, de védhető, éltek is vele, nem kevés nyomdafesték ívódott izzadt tenyerekbe az előadás során. A nézőket fogadó színpadkép az ígéretnek megfelelően egy égig futó tábortüzet imitált. Körülötte a technika, velünk szemben egy dob és egy gitár, a többit pedig elnyelte a kanyar és a felépítmény túloldala.

A nyolcra hirdetett kezdést nyolc húszas indulás követte, a hozzávetőleges teltházas közönség türelmesen várt a sorára, az élményre, ami borzasztóan lassan érkezett. A műsorvezető rögvest bebizonyította, hogy a koncertélmény és a konferanszié hangsúlyos jelenléte egymást kioltó energiák, nehéz úgy létrehozni és fenntartani bármilyen katarzist, ha valaki az elmúlt harminc év legkevésbé izgalmas tényeivel szaladja körbe a színpadot, kicsit beénekeltetve a kottát szorongató közönséget. Úttörőrigmusok és a Sapszon-féle általános iskolai kánon zúgott a teremben, majd sorra érkeztek a fellépők és kiderült, hogy a közös éneklés abban a formában, ahogyan egyedülálló vagy talán izgalmas lett volna, ezen az estén biztosan nem valósul meg. A papírt lobogtatók jelentős része ugyanis nagyobb energiát fektetett a dalok átismétlésébe, mint a színpadi jelenléttel megajándékozott alkotók. Akik a nekik kijelölt stófák nemtudása mellett annak biztos felmérésével is bajban voltak, hogy mikor jönnek ők és mikor kéne „mikrofonhoz engedni” az erre citált közönséget. Nekem maga az alapkoncepció is furcsa, igaz, rendszeresen megfordulok koncerteken, ahonnan aztán nulla hanggal távozom, hiszen a katarzisom megélését a dal utolsó morzsáig való ismerete és annak az előadóval közös eléneklése adja. Ezt a klasszikus koncertek nem tűzik plakátjukra, hogy gyere és énekelj, mert a közönség magától is eljutott egy jó ideje erre a konklúzióra, a zenészekről nem is beszélve, akik előzetes teaser nélkül is, időnként az előttük hömpölygő tömegre bízzák a refrént és aki sosem marad adósuk.

Itt ellenben valami furcsa zenés rádiókabaré bontakozott ki, ahol egyszerre lépett színre Hofi Géza és a falusi kimittud győztese. Egyenszilárdság nélkül, nehezen értelmezhető közjátékok során bukdácsoltunk előre az esttel, érezhető vágyakozással a megélés iránt és annak elmaradásával. Természetesen voltak kivételek, Udvaros Dorottya színrelépése rövid időre meghozta azt a profizmust, amit vártunk, Péterfy Bori vagy épp Für Anikó is nagyon szép színfoltjai voltak az estének, amit a konferanszié – nem feltétlen szándékosan próbált – szilánkjaira zúzni.

Mi akartuk, már csak a belépőjegy okán, a közösségi élményt keresve, megbújni a jól ismert dalok szövegében, pont ott és pont úgy elkanyarítani, ahogy azt otthon is szoktuk, mikor senki se lát, de a szövegek leváltak a dalokról, imbolyogva járták körül ezt az imitált tüzet, a dallamok pedig nem hozták magukkal a beteljesülést.

Az ötlet jó, láttunk már ilyet, jó ütemérzékkel, komoly rendezésben, koncepcióval, vizuális élménnyel, stylinggal, nem is olyan rég, a Budapest Parkban. A szervezők azzal az ígérettel engedték el a nézők kezét, hogy az eladott jegyszámok sikerének tekintetében minden arra predesztinálja őket, hogy jövőre is megrendezzék a közös éneklést. Legyen, csak ne így.