Émile

A gasztroforradalomnak hála a pesti oldalon szinte már minden kapualjban valamilyen étterem működik. Megtalálni itt a fine diningtól kezdve a bisztró konyhán és a street foodon át mindent. Amíg Pest bővelkedik a gasztronómiai pontokban, addig Buda sokkal rosszabbul áll. Pontosabban sehogy. Aki ma Budán kíván a kávézni/üzleti ebédelni/családi vacsorázni/baráti piknikezni, annak bizony viszonylag szűk listája van csupán.

A klasszikus jól bevált helyek mellett, néha meg-meg jelenik egy-egy új, aztán vagy képes azt kínálni, amit a budai közönség szeretne, vagy eltűnik.

A Gerbeaud ház nevével és szaktudásával fémjelzett Émile ebben a közegben nyitott két évvel ezelőtt. Budaiakra szabott koncepcióval jöttek, mesekertet és polgári nappalit kínáltak a jóféle étkek mellé, de még nekik is volt mit tanulniuk a saját közönségüktől.

Az első két év tapasztalati alapján megújították az étlapot és a hely koncepciójába beépítették az a fajta családbarát jelleget, amely nem egy kertvégi csúszdával kívánja kivívni kis- és nagy vendégei elismerését, hanem sokkal komplexebb módon áll a hozzá érkező családok kényeztetéséhez.

A megújult Émile a nyár elejétől izgalmas programokkal várja a vendégeit, s olyan fogásokkal, amelyeket megszerettünk, megszoktunk és sok esetben hiányolunk. A nagymama házias konyháját idéző ételek után pedig érdemes a cukrászrészleg kínálatát is áttallózni, hiszen itt is egyedi, az Émile számára készített, Gerbeaud minőségű desszertek várják az édesszájú vendégeket.

em

 

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • Twitter
  • RSS

Angol reggeli

Az angol gasztronómiát sokszor és sokan szidták/szidják, de azért akad a szigetország konyhájának jó néhány olyan tétele, amit szívesen fogyasztunk még itt, a kontinensen is.

Egyik ilyen nagy kedvenc az angol reggeli, amivel sok vendéglátóhely csábítja a hozzá betérő vendégeket, ám a megrendelt és megkapott fogás a legtöbb esetben köszönőviszonyban sincs a klasszikus angol reggelivel. A legtöbb helyen a dolgot elintézik egy adag paradicsomos babbal, egy-két virslivel, egy tükörtojással, s ha jó napja van a szakácsnak, akkor még egy fél sült paradicsom is ott figyel a tányérunkon.

Az igazi angol reggeli ennél jóval bőségesebb.

eng1Az angol reggeli lelke a tojás, amit a legtöbb esetben tükörtojás formájában szervíroznak. Ehhez társul a bacon vagy egy jó szelet sült sonka. A húsfelhozatalt tovább fokozza a kolbász (nem, nem virsli) és a skótok kedvence, a mi véres hurkánkra erősen emlékeztető haggis. Amikor ezek már mind a tányéron vannak, akkor jöhetnek a zöldségek: a sült gomba, az alaposan lepirított paradicsom, a paradicsomos szószban főtt bab, a krumpliból készített röszti, azaz hash brown, de ha nincs kedvünk reszelgetni a krumplit, akkor egy jól irányzott steakburgonya is megteszi.

Extra kiegészítő lehet még a sült vese, ami akkor a legjobb, ha bárányból dolgoznak, jöhet még a tányérra némi fehér kolbász és bubble & squeak is, ami nem más mint sperpenyőben sütött zöldségekből készített lepény.

Az angol reggeli úgy az igazi, ha van mellé Marmite, HP szósz, egy csésze jó erős tea és természetesen pirítós, hogy a tányéron lévő szószokból egy csepp se vesszen kárba.

eng2

Tags:

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • Twitter
  • RSS

Mindent a spárgáról

A tavaszi zöldségek egyik legvonzóbb példánya a spárga, amely április közepén jelenik meg, s ha jó kedvében van, akkor egészen június elejéig velünk is marad. A fehér és zöld sípokat sokan szeretik, de még többen vannak, akik nem nagyon tudják, hogy hogyan is készítsék el. A sárga ugyanis igényel némi alapanyag ismeretet.

IMG_6246_v

Pucold meg rendesen!

A fehér és zöld változatok egyaránt pucolásra szorulnak. A fehér spárgával több a macera, de lágyabb íze mindenért kárpótol, a zöld spárgában ott figyel az egész tavasz és bővel elég, ha kiöblítjük a fején lévő leveleket és a fás szárától megszabadítjuk.

A fásság az egyik legnagyobb probléma a spárgánál. Eleve a vásárláskor már ügyeljünk arra, hogy csak nedvdús, feszes zöldséget vegyünk, azokat, amelynek a szárán már hosszanti rovátkák tűnnek elő, azokat hagyjuk a boltban. A legfrissebb spárga megvásárlásakor is a végét le kell vágni. Nem nagy kunszt, késsel le kell metszeni a spárga fás végét, addig mélyesztve a zöldségbe a kést, amíg akadálytalanul nem siklik. Vannak akik ennél egyszerűbb módszerre esküsznek: a spárgát egyszerűen meg kell hajlítani, s ahol eltörik, onnan jó, a többi mehet a szemétbe. A módszer egyébként működik, bár késsel keresgélve a fás rész végét valószínűleg kevesebb spárga landol feleslegesen a szemétben.

A zöld spárga további előkészítést nem igényel, a fehéret viszont zöldséghámozóval meg is kell hámozni (a fejét kivéve), ha igazán finom, omlós eredményre vágyunk.

Ne főzd rommá!

A spárgát – a többi friss zöldséggel együtt – inkább blansírozni kell, nem főzni. A gőzben párolt zöldség ugyanis megpuhul, de nem esik össze, nem veszti el a textúráját és a beltartalma is javarészt megmarad.

Edd, mert nem csak finom, hanem egészséges is!

A spárga nem csak a szezon egyik legfinomabb zöldsége, hanem az egyik legegészségesebb is, hiszen nincs zsír- és koleszterintartalma, viszont nagyobb mennyiségű elemi rostot tartalmaz és kis mértékben vízhajtó hatással is bír.

Kedvenc spárgás ételeim:

Spárgakrémleves

Spárgaleves

Spárgasaláta

Spárgás tészta

Baconben sült spárga

Spárgamártás

Spárgás panna cotta

IMG_6275_v

 

Tags:

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • Twitter
  • RSS

Élet a vulkánok árnyékában

A karibi térség után egy nagyobb utazás várt ránk. Reggel ügyesen visszamozaikoztunk mindent a bérelt autóba (nem, nem volt könnyű), majd bevágódtunk, s szomorúan intettünk búcsút a barátságos Karib-tengernek és a végtelen nyugalmat árasztó vidéknek.

16797355_1771791106180230_3445028764317286211_oA kissé fejlett úthálózatnak köszönhetően az alig 300 kilométeres távot bő fél nap alatt tettük meg, pontosabban 10 körül indultunk, valahol Cartago-nál egy Sodában megebédeltünk (babosrizst, csirkét, én a magam részéről sajtos és húsos empanadat), s az utolsó napsugarakkal együtt értünk a szállásunkra. De ennyire ne szaladjunk előre.

A harmadik szállásunkat az ország észak-nyugati részén szemeltük ki, a Tenorio és az Arenal vulkán között fekvő területen, az 1973-ban mesterségesen kialakított Arenál-tó partján találtunk egy számunkra tetsző helyet, amelynek a megközelíthetősége eléggé kérdéses volt. Ha az InterAmerika Highway felől közelítettük volna meg, akkor valószínűleg kevésbé vadregényes a dolog, de a ticoc által is előszeretettel használt, tehát a bevitt adatok alapján elég pontos Waze más állásponton volt.

IMG_20170221_160337
San Josét megkerülve, északnak vitt, majd innen kanyarodott rá La Fortunára, ahol egyszer csak elénk tárult az Arenál és már nem is éreztük annyira hiábavalónak az elmúlt sok órás utat. A monumentális, gyönyörű, fenséges vulkán ott terpeszkedett a mezőváros felett, s mi – botor mód – azt hittük, hogy már majdnem célba értünk. Aztán áthajtottunk a gáton, s közel ötven kilométeren keresztül a tó egyenletlen, dimbesdombos partját követő szerpentinen találtuk magunkat, ahol az út mellett a lenyűgöző, kora esti súrló fényekben fürdő táj vonta magára a figyelmünket, valamint a kanyaronként elszórt hirdetőtáblák, amelyek boldogan tudatták velünk, hogy egyre közelebb és közelebb kerülünk az ország egyetlen német pékségéhez. A bratwursttal és savanyú káposztával kecsegtető táblák egyszer csak elfogytak, Nouevo Arenal falvában láttuk is, hogy ott pihen a német pékség közvetlenül az osztrák ételbár mellett, de nem engedtünk a kísértésnek, s csak mentünk tovább, Tilarán felé.

A szállásunk közvetlenül a tó partján feküdt, nem lent a víz szintjén, hanem a fölé magasodó hegygerinc meredek oldalában. A kiépítésnél nem sokat lacafacáztak a szintezéssel, olyan meredek feljárót építettek, hogy kérdéses volt, hogy a négy emberrel és 100 kg csomaggal megpakolt járművünk megbirkózik-e az út dőlésszögével.

Mire óvatosan felkapaszkodtunk a ház mögötti parkolóhoz, kihunytak a fények, s hűvös ereszkedett a tájra. A közel egy hét karibi hőség után szabályosan fáztunk, a szállásunk látványkandallóját is berúgtuk, sőt a légkondit is inkább fűtésre, mint hűtésre bírtam.

Fázósan ismerkedtünk a lakásunkkal, a Nők élvezkedtek az európai környezetben (sehol egy smaragdszemű bogár, van üveg az ablakban és a ház se fából ácsolt), én pedig szemügyre vettem az amerikai konyhámat, ami álmatagon várt ránk a nappaliban.

Másnap hajnalban keltünk. Bár azt hittem, hogy itt – ahol mégiscsak két társasház töri meg a dzsungelt – kevesebb lesz a zaj, tévedtem. A madarakra itt is számítani lehetett, s a házunk mellett húzódó erdőből is elképesztő bőgőmajom koncert szólt reggel és este is.

Mivel a hűtőben csupán egy csomag diabetikus csoki árvállt, így a Nőket hátrahagyva elkanyarogtunk Tilaránba, a közelben található mezővárosba. Tilarán barátságos helynek tűnt, a hegyvonulat tetején lévő platón található városban nem csak hatalmas katedrálist, hanem egyetemet, számos kávézót és legalább három diszkontot találtunk.

IMG_20170222_082456Miután korán ébredtünk, s éhesek voltunk, így nagyjából fél nyolc körül már a tilaráni főtéren fényképezkedtünk. Vásárolni is szerettünk volna, de a ticocat nem hajtja a tatár, így fél kilenc előtt eszükben sem volt kinyitni. Addigra mi már végignéztük a környék nevezetességeit, megtekintettük kívül-belül a helyi katedrálist (elképesztően csúnya, de ennek ellenére a szakralitás mégiscsak jelen volt benne, furcsa, eddig hajlamos voltam kötni az esztétikumhoz ezt az érzést, de itt egyszerűen anélkül is érezhető volt, hogy akár egy mutatós padot láttunk volna), s a helyi zöldségboltban is ámultunk egy keveset.

Aztán elérkezett fél kilenc, majd el is múlt, s nagyjából negyed óra csúszással lassan feltolták a rácsokat és szabad utat kaptunk, hogy feltöltsük az árválló hűtőnket. A bevásárlás számomra itthon is kaland, szeretem felfedezni az újdonságokat, végignézni a kínálatot, Costa Ricában meg egy élménytúra volt. A hatalmas rizses- és babos zsákok mellett végignézhettük a kávékínálatot, a különféle húskészítményeiket, a nekünk rettentően egzotikus zöldség-és gyümölcskínálatukat, betárazhattunk a rendkívül jó tejtermékeikből (van hely, van zöld, van eső, van holstein), majd minden földi jóval megpakolva hazaindultunk s megetettük a Nőket.

A felállás ezen a szálláson sem változott, a férjem a szabadidejében rádiózott, Annával a szálláshoz tartozó medencében lógtunk, Zsófi pedig hol velünk pancsolt, hol az itt is fellelhető hintaágyak vagy függőfotelek valamelyikében héderezett.

A szállás kiválasztásakor fontos szempont volt a medence. Zsófi nem szereti az élő vizeket, zavarja, hogy nem minden esetben tudja, hogy hol ér véget a víz, nem lát benne, egyszóval bizonytalan, ha nincsenek fix határai a víznek. A tenger után neki kedveztünk, a szálláshoz kapcsolódó három medencével valóban boldog lehetett, s mi is. A medencéből csodás kilátás nyílt az Arenál-tóra és a mögötte békésen pöfőgő Arenál vulkánra, valamint a helyi fauna is rendre tiszteletét tette, a ház macskái mellett hatalmas gyíkok és kolibrik tarkították a napunkat.

16905047_1772372766122064_740071958729531227_o

 

Persze nem hevertünk folyamatosan a vízben, hanem kisebb-nagyobb túrákat is tettünk. Már itthon kinéztem egy mutatós túrát, amely az ország jelentős részét uraló dzsungelek világába enged betekintést. Az eső- és köderdőkben gazdag Arenál vulkán jó kiinduló pontja számos túrának, nem egy és nem két – főleg amerikai turistákra – szakosodott cég kínál lehetőséget, hogy kötélen, libegőn vagy gyalogszerrel ismerkedj meg a dzsungellel és annak élővilágával.IMG_20170224_121022

A canopy-s változatot hamar elvetettem, négyből ketten igen tériszonyosak a családban, a libegős változatot szintén elengedtem, mert zavart, hogy egy adott tempóban kell befogadni a látványt, mi van akkor, ha én hosszabban néznék valamit, mire a szék – akaratom ellenére – arrébb libeg velem a következő látványosság felé. Így maradt a gyaloglás. A kiválasztott gyalogtúránkat hat lebegő híd és két vízesés tarkította. A vízeséssekkel már itthon is reklámoztam a túrát, ellenben a hidak jelentőségét és méretét próbáltam minimalizálni. A neten fellelhető információk alapján reggelre foglaltam időpontot (délután leül a köd, több a felhő, rosszabbak a látási körülmények – írták a fórumok), majd egyszer csak ott találtuk magunkat a szukufelhőben úszó nemzetközi csapat tagjaként és óvatosan jártuk a vulkán környéki csapásokat, figyelve a mérges kígyókra és a flóra megannyi szépségére. A korábbi esős napok után (amiből mi a Karibi részen jól kimaradtunk) párás, meleg idő kerekedett, úgyhogy a kis gyaloglás egy idő után teljesítménytúrává vált, amelyben nem csak a páratartalommal és meleggel vívtunk harcot, hanem a rendszeresen előttünk gyalogló párral is, akiket semmi más okból nem szerettünk volna lehagyni, csak hogy ne lássuk őket.

Nem vagyok vadász, nem töltöm a hétvégéimet rendszeresen az erdőben, de valahogy triviális volt, hogy mennyire színesen illik/kell öltözni, ha az ember erdőbe készül. Az előttünk sertepertélő páros azonban pont arra ment, hogy bárhonnan – akár a Holdról is – kiszúrhatók legyenek, a ruházatuk a neon összes létező árnyalatát felvonultatta. Így aztán a Nőkkel folyton-folyvást eléjük próbáltunk jutni, így kerülve ki az optikai környezetszennyezést.

IMG_20170223_094727_v

A táj szépségesen pihent alattunk, mellettünk, felettünk. Az ezernyi pálma mellett számtalan hatalmas páfrány ernyője alatt sétáltunk, néztük a vadpulykákat, a levélvágó hangyákat, kerestük a majmokat és figyeltük a fel-fel bukkanó Arenál-tavat. A túra végén pedig várt ránk a jól megérdemelt kávénk és a kávézó teraszáról az Arenál látványa.

Hazafelé a német pékséget is útba ejtettük. A meglepő helyen valóban német alapanyagokból készített német és európai fogásokkal várják a vendégeket, akik az útjelző tábláknak és az útikönyvek ajánlójának hála rendre meg is állnak egy-egy apfelstrudel-re.

Az osztrák-német hagyomány egyébként nem áll messze a környéktől, az 1860-as években betelepült osztrákok körül sokan élnek errefelé, s ha az ember figyelmesen kanyarog a tó partján, még ki is szúrhatja a klasszikus alpesi házaikat.

IMG_20170223_074349

A következő túránk – néhány nappal később – szintén az Arenálhoz vezetett. Már odafelé láttuk, hogy La Fortuna (a szerencse városa, amit a hetvenes években kitört vulkán nem temetett el) után rengeteg strand, termál vizes spa hirdeti magát. Nem egy vagy kettő, hanem egy főutcára való strandfürdő vetekedett a kegyeinkért.

Az Arenál aktív létének hála, meleg vizekben gazdag ez a környék, amit ügyesen ki is aknáznak. A termálvízre épülő turizmus az egész környéket bőven eltartja, cserében tényleg minőségi kiszolgálásban lehet része annak, aki benevez egy egy- vagy többnapos wellnessezésre. Mi csak egy napra vállalkoztunk, a különféle relax spa-k helyett a Nők aktivitásának és életkorának megfelelő, csúszdás kalandparkot választva, amelyben mindannyian megtaláltuk a nekünk való szórakozást. A Nők imádták a különféle csúszdákat, a hatalmas, családi úszógumival való száguldást, a kiszámítható ütemű, mégis minden alkalommal meglepetésként nyakunkba zúduló hatalmas vödörnyi vizet, mi pedig lehúztunk egy újabb tételt a bakancslistánkról: vízbe merített bárban iszogattuk a koktélunkat.

16831913_1776579242368083_6821439251370899503_n

A tó partja egyébként nincs kiépítve, a környező hegyoldalakon találni jó pár kávézót, éttermet és szállodát, akik viszont mind a kilátással hirdetik magukat. Az egyik legismertebb a Macadamia kávézó, ahol európai sütemények és számunkra kedvelt mód elkészített kávék mellett gyönyörű, árnyas teraszon ülve csodálhatjuk a tavat és élvezhetjük – a hegy tetején álló szélmalmoknak is örök munkát adó – szelet.

IMG_20170226_105953

Az Európába való visszatérésünk előtt még a Csendes-óceáni partvidéken is tiszteletünket szerettük volna tenni. A észak-déli irányba húzódó autópályát kihasználva viszonylag rövid idő alatt eljutottunk a san joséi lakosok által is nagyon kedvelt Playa del Coco-ra, ahol a karibi rész nyugalmas partja helyett egy klasszikus – afféle görög vagy olasz – strandbizniszre épülő városkát találtunk. Az ezeregy fröccsöntött tukán között ott pihent az óceán. Mi pedig hosszan sétáltunk a partján, mire találtunk egy csendes, kissé félreeső, de a part mentén húzódó kávézót, ahonnan jó rálátás nyílt a partra, árnyék is akadt, s a part menti fák közé kifeszített függőágyakról nézhettük a halászó pelikánokat.

IMG_20170227_123425

A déli hőség és az éhség azonban előtt-utóbb véget vetett ennek a sziesztának, így a főutca felé vettük az irányt, hogy egy olyan helyet keressünk, amely jó eséllyel a kikötőben veszteglő valamelyik halászhajóról szerezte be a mai betevőt. Végül találomra választottunk egy helyet, ahol nagyon hamar kiderült, hogy nem csak friss alapanyagokból főznek, hanem aki a konyhán szorgoskodik, az messze többre képes, mint a sodák kedves háziasszonyai. A főételeinken érződött az európai hatás, az ízek kombinációja, az összetevők állaga mind-mind azt harsogta, hogy igen, itt szakács van a konyhán.

A délután egy részét aztán csavargással töltöttük, meg azzal a hiábavaló törekvéssel, hogy Libériában megtaláljunk egy ott élő svájci péket és az ő pékségét. Helyette szemrevételeztük a csodás zöldség- és gyümölcskínálatot, végignéztük a nyár végi leárazásban olcsósított ruhákat, majd a naplementében, a hegyek közé bekúszó árnyakkal együtt visszatértünk az Arenál-tóhoz.

Tags:

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • Twitter
  • RSS
Page 4 of 486« First...23456...102030...Last »