Barcelona és a Nők

Az az igazság, hogy úgy terveztem, hogy ötévente egyszer visszatérek. Nem tudom, hogy mi fogott meg igazán ebben a városban, de nem is firtattam, firtatom az okát, nekem ott jó, azaz ha lehet, megyek.

Felkészülés

Mostanra szerencsére a Nők is megérettek Barcelonára, úgyhogy egy kiterjesztett hétvégét magunkra szántam, majd megnyitottam a kedvenc táblázatkezelőmet, a fülekre felírtam az adott napjainkat, s elkezdtem felskiccelni, hogy mi az, amit feltétlen látni kell és milyen is a tökéletes sorrend.

A Kinga barátnőmmel közös utunk előkészítése során már nagyjából kialakítottam a kezdő Barcelona-rajongóknak ideális menetrendet, így azon csak egy keveset kellett módosítanom ahhoz, hogy a Nők számára is bevethető legyen.
Az időintervallum négy teljes napból állt, azaz bőven jutott időnk mindenre. A felkészülés jelentős része a látnivalókat üzemeltetőkkel való levelezésből állt, hogy a Nőknek kell-e diák vagy elég a személyi, a szállással is lepacsiztam, hogy korábban odavihessük a bőröndjeinket és a bődült soknak tűnő, közel 200 euro-s Barcelona Card költségeinek lefaragását is tervbe vettem.

A Nők a maguk 13 éves létükkel Barcelonában már nem számítanak gyereknek, pontosabban kevés helyen tekintik őket annak, főleg ott, ahol vastagon fog az intézmény ceruzája. A tömegközlekedésben sincs ez másképp, épp ezért eleinte elrettentő számok jöttek ki, de mire minden fórumot végigolvastam, kiderült, hogy nem csak hogy a Barcelona Card teljességgel felesleges, de az Hola BNC elnevezésű turistabérletre sincs szükségem, csupán egy T10-es gyűjtőjegyre, ami az egész várost lefedő 1-es körzetben 10 utazásra 10,20 euro. Többen is használhatják és egy utazás 1,25 óráig él. Azaz a reptérről 3 euro közeli összegből jutottunk be a belvárosi szállásunkig, szűk egy óra alatt.

A nevezetességek mellett egy kis extra programmal is készültem. Az út előkészítése gyanánt megnézettem a Nőkkel a Lakótársat keresünk első részét (félsiker volt), illetve a Vicky, Chistina, Barcelona című Woody Allen filmet, amit Curz és Bardem spanyol veszekedéséért bármikor hajlandó vagyok újranézni.

A film most sok párhuzamot mutatott a későbbi Éjfél Párizsban-nal és adott egy remek tippet: menjünk gitárestre. Kissé bizalmatlanul fordultam az internethez, de szerencsém volt, a gót negyed szélén, a Rambla mellett álló Pi katedrálisban rendszeresen tartanak spanyol gitáresteket, s ottlétünk idején is épp adódott egy. Így lett jegyünk egy gitárestre.

A klasszikus látnivalók mellett törekedtem arra, hogy a Nők ne kiképzőtábornak éljék meg az utat, a vasárnapot a pihenés köré szerveztem, egy kis park, egy kis vidámpark, egy kis tengerpart és persze a várost ellepő számtalan ruhabolt okozta csábítást is belekombináltam a tervbe.

Indulás, első nap

Mire leadtam a következő lapszámot, előkészítettem az azt követő sajtóeseményt, megvirradt az indulás hajnala. Ja nem, nem virradt, kettő volt, Zsófi kómás, a többiek csak zombik, kint hideg, rajtunk az ottani 15 fokra kalibrált átmeneti kabát, a húzós bőröndjeinket óvatosan emelgetve átvágtunk a környéken, majd három környékén landoltunk a reptéren. A reptéri váró még lehangolóbb lett, mióta nem jártam arra, a bezárt luxusbódék, a zárt és még sokáig zárva tartó kávézók látképét csak a felfeslett ülések látványa rontotta tovább.

Kissé kábultan vártuk a rózsaujjú hajnalt meg a magenta színű gépet, aztán egyszer csak minden beindult, mi sorban álltunk, aztán már a gépen ültünk, majd háromnegyed kilenc környékén landoltunk az El Prat-on. Ahonnan rövid, húsz perces vágtával elértük az épp induló renfe elnevezésű vonatot és mire belefeledkeztünk volna az útitársaink mustrálásába, már meg is érkeztünk a Casa Batlló és a Casa Mila tűszomszédságában lévő pályaudvarra, ahonnan két metrómegállóval a szállásra küzdöttük a csomagokat.

Itt nem, hogy le tudtuk tenni a terheinket, hanem – az előszezonnak hála – már kész is volt a szobánk, beköltözhettünk. Nem időztünk sokat a szálláson, csak lecsaptuk a felesleges pakkunk, kisebb hátizsákokat kaptunk elő a bőröndökből, magunkhoz vettük a feltétlen szükséges dolgokat és elindultunk felfedezni a várost.

IMG_20180217_085347

Mivel a gót negyed szívében laktunk (erre bíztatok mindenkit, aki egy kis utcai zaj mellett is tud aludni, s sajnálja az időt a ki-be utazgatásra a szálláshoz), így öt perc múlva már a Kolumbusz szobor lábánál álltunk, vizslattuk a párás reggelben ébredő várost, néztük a Rambla-t, majd szinte észrevétlen el is indultunk felfelé.

IMG_20180216_110247

A kellemes, 15 fokos, kissé párás, a napsütés gondolatával játszó időben felsétáltunk a La Boqueria piacig, amely azonnal el is nyelt minket. Eredeti terveim szerint – miután kigyönyörködtük magunkat a gyümölcsökben, megtekintettük a partra vetett tengeri világot és megmutattam a kedvenc tojásosomat, fogjuk magunkat és a Kiosk Universal kínálatára bízzuk. Ezt azonban benéztem, mivel a Kiosk arculatot váltott, s jelen kínálatával Zsófi nem tudott volna mit kezdeni. Így aztán arrébb álltunk és egy másik tapas bárban rendeltem három hatalmas, serrano sonkával megrakott paradicsomos bagettet.

IMG_20180216_111623

Feltankolva folytattuk az utat, be-be tévedtünk kisebb keresztutcákba, felkaptattunk a Placa Catalunya-ra, majd visszasétáltunk a gót negyedbe, hogy Anna láthassa a 12 ludat, akik a katedrális kerengőjében élnek. A templomba történő bejutás kissé komplikáltabb lett, mint amilyen 6 éve volt, igaz, túl vannak egy komolyabb terrortámadáson, így érthető, hogy a kerengőbe se lehet már csak úgy, kedvünkre beugrani. A püspöki palota azonban még mindenki számára nyitva áll, a legeslegszebb postaláda mögött húzódó épületből most is pazar kilátás nyílt a katedrálisra.

IMG_20180216_121827

A ludak köszönték, mind megvoltak a kerengőben, gondosan mosták magukat, rendezték a tollaikat, így értékelhető kép híján álltunk tovább, hogy elsétáljunk a Katalán Zene Palotájához, amit kívülről megcsodáltunk.

IMG_20180216_123614

Ahogy a püspöki palota lépcsőinél, úgy itt is felhívtam a Nők figyelmét a mozaikokra, majd jöhetett a Világkiállítás egyik gyöngyszeme, a Diadalkapu. Az impozáns téren kevesen voltak, a kapu teljes pompájában trónolt, mögötte pedig az utolsó simításokat végezték a farsangi bódék bontásán. A pálmafák között szédelegve közelebbről is szemügyre vettünk néhány mandarinnal roskadásig tele lévő fát, majd jöhetett az első olyan megálló, ami kifejezetten nekik lett beleszerkesztve a napba.

IMG_20180216_131834

IMG_20180216_133904

A különféle tévés sorozatokra szakosodott üzletek sorában a Norma Comic viszi a prímet. Hatalmas boltban rengeteg rajongói tárgy volt, elképesztő mennyiségű szakirodalom, képregény, manga, csak sajnos mind spanyolul. Azért átadtuk magunkat a lelkes comic fan énünknek, majd megindultunk át a városon, hogy a Passeig de Gracia környékén kibukkanva kávéra és Accessorize-ra leljünk.

Annával ez a kedvenc üzletünk, amelynek fájó hiánya még mindig az üresség érzetével tölt el minket, ha a bécsi kiruccanásunkra gondolunk. A nálunk fellelhető női bigyóbolt választéka fölé magasodó, attól minden tekintetben klasszisokkal jobb lánc üzletébe még hat éve tévedtünk be Kinga barátnőmmel, s most, a program összeállításakor beugrott, hogy a bécsi fiaskót könnyedén tudom majd orvosolni.

IMG_20180216_161032

Így aztán egy jó kávé és egy zacskónyi, könnyed, vaníliával töltött fánk után készen álltam kibekkelni, amíg a Nők válogatnak, nézelődnek. A spanyol falatnyi fánkok ellen nincs orvosság, addiktívak. Még a kávézókban is finom példányokba botlottam, de a Rambla Catalunya-n megbújó Forn de Sant Jaume süteményeiért még másnap is visszatértünk.

IMG_20180216_163755

A csellengésünknek az idő vetett véget, fél hatra jegyünk volt a Casa Mila-ba, más néven La Pedrera-ba. Az utolsó turnusra váltottam jegyet, egyrészt mert már korábban is bevált, másrészt meg ez esett egybe a február közepi naplementével, amelynek látványos részét a tetőn szerettem volna megélni. A lányok addigra már egészen kenték-vágták Gaudi rövidített élettörténetét, kezdtek rájönni, hogy nincs menekvés, mire hazamennek bizony ott lesz a fejükben egy csomó haszontalan, de szépséges ismeret az organikus építészetről.

A bejutás után – a várost uraló ázsiai utazókkal együtt – kicsit megpihentünk a bérház udvarán, majd felkerekedtünk és röpke hét emelet megmászását követően kiértünk a tetőre. Itt is sokan voltak, de valahogy eloszlott a nép, a fotók esetében voltak bajaim csupán, hogy valakinek a könyöke, feneke, lába mindig belóg. Sütött a nap, a messzeségben ott csillogott a tenger, körülöttünk a hegyek, alattunk a zajló város, s nem messze az egyre szélesebbre hízó Sagrada Familia.

IMG_20180216_171240

IMG_20180216_171642

Hosszan bóklásztunk a lépcsőkkel szabdalt hatalmas tetőteraszon, fotóztuk a tájat, a kéményeket, egymást, majd lassan leereszkedtünk a padlástérbe, ahol egy korrekt, bárki számára érthető kiállításon mutatták be Gaudi életét, az akkori Barcelonát. A ház makettjén kívül, a Sagrada Familia terveit is láthattuk, illetve ízelítőt kaphattak a Nők ennek az örült építésznek a munkastílusából.

IMG_20180216_171804

Mire kiértünk, ránk szakadt a kék óra, mi pedig engedelmeskedtünk neki, a tenger felé sétálva fotóztuk a város ezernyi csodáját, a tengerparti sétányt, majd gyűjtöttünk egy adag mikrózható paellát és – az aznap megtett 25 kilométer után – utolsó erőnkkel megmásztuk a szállásunkhoz vezető négy emeletet.

IMG_20180216_201527

Második nap

Másnap korán, hétkor keltünk, s nyolcra már alapvetően össze is szedtük magunkat. Majd reggeli után néztünk. Eredetileg a piacon szerettem volna kezdeni a napjainkat, de a Universal pálfordulása után valahogy már nem kínzott a vágy, hogy ott kosztoljak, így a kertek alatt, azaz a belváros szívében kerestem reggel is nyitva tartó helyet, ami a spanyoloknál koránt sem olyan egyszerű. A régi szállásunk háztömbjében azonban felleltük a Tiana kávézót, amelynek szorgos munkatársai már hétkor felhúzták a redőnyt és este 10-ig kiszolgálták a kávéra és szendvicsre éhezőket.

A hely erre a pár napra a törzshelyünkké vált, minden reggel és egyszer-kétszer nap közben is a Carrer d’Ample és d’Avinyo sarkán voltunk, ettük a sonkás szendvicset, a Nők itták a kakaójukat, én meg elégedetten kortyoltam a kávém. A reggelik után mindig csináltattunk három hatalmas, serranoval megpakolt bagett-szendvicset, ami a kirándulásainkra elkísért és az első éhünket volt mivel elverni.

IMG_20180217_082512

A szombati napot a Montjuic megismerésének szenteltem. Úgy terveztem, hogy a Parallel-ig elsétálunk, ott felülünk a helyi fogaskerekűre (funicular), majd a libegővel (teleferico) pikkpakk a hegytetőn termünk.

Természetesen a libegő karbantartása egybeesett az utunkkal, így a hegyoldalban véget érő fogaskerekű útját gyalogszerrel folytattuk. Én itthon már a google maps segítségével modelleztem, hogy milyen útvonalon és mennyi idő alatt jutunk majd fel a várhoz, de a csalárd program – atlétákra optimalizált – adatai elrejtették előlem a tényt, hogy sokat és meredeken kell felfelé gyalogolni. Ezzel nekem személy szerint semmi bajom nem volt, ellenben Zsófival, aki az első métereken megérezte, hogy komoly megpróbáltatás vár még rá és úgy ódázta ezt, ahogy csak lehetett. Meglehetősen lassan, sok – felesleges – pihenőt beiktatva, rengeteg győzködést, hízelgést bevetve sikerült felcsalni a Nőt a hegyre, aki onnantól kezdve már a lejtőn való ereszkedésnek sem tudott szívből örülni.

A vár zárva volt, de azért alaposan körbejártuk, majd az egyetlen lehetséges útvonalon indulva ereszkedni kezdtünk a barcelonai skanzen, a Poble Espanyol felé. Térkép híján kissé kalandosan haladtunk, Zsófi az összes általa ismert zokszót felhasználta, hogy tudassa velünk: ellenére van a séta. A végén már arra jutottunk Annával, hogy ha a húga a sok menetelésben elpatkol, akkor a fejfájára csak annyit iratunk: „Várjatok!”.

Nem tudom, hogy a fakuló emlékeimnek, a folyamatosan trillázó gyereknek vagy minket köszönhetően, de gáláns kitérővel jutottunk el a skanzenig. A haladást Anna találmánya tette kiegyenlítettebbé, ő volt az, aki kpop slágerekkel szórakoztatta a húgát, Zsófi így kvázi letáncolt a Montjuic oldalán. Ez már önmagában megérte, hogy a szombati sportesemények katalán résztvevői és az arra tévedő turisták mind hülyének néztek.

IMG_20180217_111843

A skanzenben érezhető volt az előszezon, békés néptelenségben várt ránk egész Spanyolország. Anna kerített egy audio- és vizuál guide-ot (pont annyira vonzódik ezekhez, amennyire én ódzkodom tőlük), s az ő vezetésével feltérképeztük a kora tavaszi kábulatban pihenő helyet. Alaposan bejártuk a legtöbb zegét és zugát, a katalán tájegység egy padján megettük a sonkás szendvicseinket, majd a toledói részben helyt kapó Torrons Viens boltban Zsófival lefölöztük a kóstolófalatokat (természetesen a későbbi vásárlás biztos tudtában) és ezzel kipipáltuk a skanzent, jöhetett az én nagy pillanatom.

Mies van der Rohe német pavilonja egyszerűen tökéletes. Az 1929-es, második barcelonai világkiállításra épített pavilont a mester 100. születésnapján építették fel újra a – világkiállításnak egykor helyt adó – Placa Espana oldalában. Az épület látogatható és szerencsére látogatják is. A ma is korszerű, elképesztő terekkel bíró épületben számomra lenni jó.
A Nők közepesen értették a lelkesedésemet, a modern építészet elmúlt közel 100 éve már utolérte az akkor úttörőnek számító van der Rohe-t, így nem értették, hogy milyen friss szemléletről beszélek, én meg úgy éreztem korai lenne belevágni Frank Lloyd Wright és a Bauhaus ismertetésébe. De meghajoltak az akaratom előtt, hagyták, hogy kiéljem magam (szerintem csendben legyintettek is). Én meg jártam az épületet, szívtam magamba a benne áramló energiákat, élveztem a nyugalmát, figyeltem az elém táruló perspektívákat, ahogy újabb és újabb térszelvények bomlanak ki az üveg, a fém és a kő metszéspontjaiban.

IMG_20180217_124401
IMG_20180217_125549

Természetesen a Nők benyújtották a számlát: a tömény művtöri, a Montjuic komplett feltérképezése után közölték, hogy a térkép tanúsága szerint a közelben vagy egy Primark és ők az látni kívánják. Az idő esőre állt, így aztán engedtem nekik és az utolsó jegyeink felhasználásával (bár én kampányoltam a gyaloglás mellett, sikertelen) nagyjából 10 perc alatt eljutottunk a kiszemelt plázáig, amely magában rejtette e jeles műintézményt. Itt közepes méretű tobzódásba kezdtünk, majd jött a felismerés, hogy a világ végén vagyunk, a város egy olyan szegletében, ahol pont nincs metro és egy darab jegyünk sincs. Maradt a séta. A Diagonal felső szakaszától indulva először a Passeig de Gracia célt lőttem be, aztán úgy gondoltam, hogy onnan már könnyedén lehömpölygünk a tengerig. Amíg a szemerkélő, ködszerű esőben tartottunk a célunk felé, szembetaláltuk magunkat egy igazi gamer kávézóval. Enni nem vágytunk itt (olyan vajkrémes tortákat mértek, hogy az embernek már a látványtól fájt a gyomra), de az enteriőr megérte, hogy körbefotózzuk.

A városban már nem sokat csavarogtunk, csak ettünk néhány szendvicset és hazamentünk pihenni, mivel estére koncertjegyünk volt. Az egy órányi láblógatás csodákat tett, szinte minden fáradtság nélkül indultunk útnak. A koncert előtt még volt időnk egy jót tévelyegni az óváros utcáin, esti fényében vagy épp derengésében fotózni a Placa Reial-t és a Katedrálist, sőt a sok jövés-menésbe még az év első fagylaltja is belefért.

IMG_20180217_202719

A Basilica Santa Maria del Pi előtt már állt a sor, javarészt külföldiek támasztották az ódon falakat, bebocsáttatásra várva, de így utólag az gondolom, hogy nagyon megért az a negyed óra, amit egyik lábamról a másikra állva töltöttem. Pedro Javier González estje hibátlan volt. Először élmény volt nézni is, hogy micsoda virtuozitással játszik ezen a hangszeren, a vége felé pedig jó volt csukott szemmel hagyni, hogy az Al Di Meola, Paco de Lucia albumok ismert dallamai vigyenek magukkal. A Nők is élvezték, bár Zsófi panaszkodott kissé a templomi padok alacsony komfortfokozatára.

Ezen a szombaton is összejött a 25 kilométeres gyalogtúra, így altató se kellett, csak összehangolt ébresztők kakofóniája, hogy másnap ne aludjunk el.

Harmadik nap

Muszáj volt, mert 10-kor várt ránk a Güell Park. A reggeli napsütésben már hegymenetben kaptattunk fel a kertig, ahol kisebb küzdelem árán megtekintettük a híres gyíkot, átvergődve magunkat a korán kelő ázsiaiakon, megnéztük a terasz fel nem bontott felét, pózoltunk a kamerának, a tengert kémlelve hunyorogtunk a napsütésben, majd elindultunk, hogy bejártjuk a kert egészét. Eddig soha nem kellett fizetnem a Güell Parkban történő lődörgését.

IMG_20180218_094349

Mondhatnám, hogy sokkért ért a dolog, de ez nem lenne igaz, a hírekből tudni, hogy 2-3 éve így döntöttek és most, aki a Gaudi által megálmodott lépcsősort, a piacteret és a közösségi térnek épült végtelen padsort látni kívánja, annak fizetni kell. Jó eséllyel az ebből befolyó összegből javítják most a piactér tetőszerkezetét és ezért van feltúrva, felállványozva szinte az egész fizetős helyszín.

IMG_20180218_095216

Ha már benne volt a lábunkban az a sok menés, akkor a parkot sem apróztuk el, szinte minden sétányán jártunk, a nem hivatalos mezsgyéken is és a remek kilátást biztosító, kissé szeles kőkereszthez szintén feljutottunk. Itt újult erővel tört elő Zsófiból a montjuic-i lény, de a kedélyeket könnyedén tudtam csillapítani: sonkás szendviccsel és az ígérettel, hogy most valami egészen más következik, jön a Tibidabo.

A Tibidabo légvonalban viszonylag közel van a Güell Parkhoz, de tömegközlekedéssel némileg komplikált megközelíteni. Egy kissé vissza kell térni a városba, hogy a megfelelő irányba induló eszközök sorára felkapaszkodva eljussunk a hegy tetején álló tortakatedrálisokhoz és az előttük elterülő vidámparkhoz.

Mire váltott lovaink befutottak a Tibidabóra, addigra a reggeli csalóka napfény igazi napsütéssé erősödött, így kabátot hol levéve, hol felhúzva próbáltunk sülni is és nem megfagyni. Felültünk az óriáskerékre, kipróbáltuk az Avio-t, a barcelonai látkép felett köröző kisrepülőt, majd a Nők az egekbe vágytak, én meg egy sörre. Így esett, hogy amíg a két lányzó önállósította magát a parkban (ahova nem kell belépőt venni, csak az attrakciókra szánt jegyeket), addig én egy jó katalán sörrel, némi sajttal és olajbogyóval elhelyezkedtem a pazar kilátást nyújtó teraszok egyikén és az átfagyást kockáztatva pólóra vetkeztem és élveztem az életet meg a napsütést.

IMG_20180218_135408

Ezt a programot nagyjából kora délutánig űztük, szerepelt benne még egy adag frissen sült churros és kevéske forró csokoládé, majd ahogy a nap veszíteni kezdett az erejéből, úgy vált egyre szelesebbé a Tibidabo és mi lassan búcsút intettünk neki. Visszafelé a Passeig de Gracian leszálltunk a járművekről és sétálva, kávézva andalogtuk át a délutánt, majd kerítettünk néhány pulóvert és lementünk a tengerpartra.

Barcelonetán zajlott az élet, rengeteg hamis, de ennek megfelelően olcsó Rawban, Gugci és Luivuiton mellett haladtunk a part felé. Néhány árus még a homokon is üldözte az itt ejtőzőket, őket leszámítva azonban idilli és látványos naplemente tárult a szemünk elé, valamint részben tanúi lehettünk egy ügyes és gyors zsebelésnek. Igen, minden útikönyv leírja, mindenki elmondja, de valahogy ott az emberben nem mindig tudatosul: rengeteg a zsebes, vigyázni kell az értékeinkre. Egy kedves, de kissé egyszerű teremtéstől úgy szedték el a telefonját, hogy megkockáztatták, hogy észreveszem (a padon, amin ültünk mögénk pakolt le a lány, kabátot, telefont). Pillanatok alatt lába kélt. Óvatosan.

Az incidens után kissé arrébb álltunk, néztük, ahogy az arany és narancs árnyalatok átadják a helyüket a vöröses-lilás színeknek, majd jön az áttetszőnek tűnő, de fotón igencsak markáns kék óra és a díszkivilágításban tovább tündökölt a part.

IMG_20180218_185733

Negyedik nap

Utolsó napra hagytam az egyik legnagyobb adum. Egyrészt úgy gondoltam, hogy talán a hétvégi turistákkal kevesebben lesznek a templomnál, másrészt a felütés mellett a lezárás is fontos része minden történetnek és a Sagrada Familia ebben felülmúlhatatlan. Az épület most megint új arcát mutatta. Mióta láttam, azóta terebélyesebb lett, a kisebb tornyok okozta karcsú látképe hízásnak indult az oldalkápolnának és a most épülő, meglehetősen pocakos toronynak köszönhetően, légiessége a múlté, de egyre jobban látszik, hogy milyen monumentális lesz, ha egyszer elkészül. A határidő lassan az építőmesterek körmére ég, alig négy évük van szerkezetkész állapotba hozni az épületet, amelynek a hajó feletti tornyainak még csak most kezdenek neki.

IMG_20180219_102004

Az építkezés a templombelső terén is nyomot hagyott. Míg hat éve egy rendezett katedrálisbelsővel találkoztunk, most – az építkezés okán – a tér jelentős része el van kerítve, a főhajó nem átjárható, az egységes térélményt csak a mennyezet adja meg. Amit viszont órákig lehet nézni, annyira szuggesztívek azok a hiperbolikus elemek, amelyekkel Gaudi felcserélte a kedvelt boltozati formákat.

IMG_20180219_110854

Természetesen a tornyokba is felkalauzoltam a Nőket, akik már csak hírből hallották, hogy egykor még lépcsőn másztam meg a Születés tornyait, s boldogan konstatálták, hogy őket lift viszi a fellegekbe. Alaposan megnéztünk mindent, engem megint elvarázsolt a modern kori építőmesterek munkája, a tetőre szerkesztett hatalmas daru, az elképesztő méretű betonelemek, a konténerek, s kezdtem igencsak jogosnak érezni, hogy lent, a tér közepét elkerítették. Történjék bármi.

IMG_20180219_111817
A torony után még adtunk időt magunknak a templomban, elprücskörésztünk a Születés kapujának hatalmas ajtószárnyain nyíló világ megismerésével, a üvegablakokon beáradó fény csodálásával, majd az altemplomba mentünk, ahol a Gaudi életmű egy újabb, jól rendszerezett feldolgozásával találkozhattak a Nők és ízelítőt kaphattunk abból, hogy négy év múlva mekkora épület fogja várni az ide tévedőket.

IMG_20180219_112120

Végül még kívülről is megcsodáltuk, majd alászálltunk a tenger felé húzódó városba, kávékat, ruhákat, szendvicseket, élményeket gyűjtöttünk, óriás palacsintát ettünk és vacsorára egy baszk étterembe tértünk, ahol tapasokkal és igazán finom paellával zártuk a barcelonai létünket.

IMG_20180219_210343

Tags: , ,

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • Twitter
  • RSS

Korea közelebb van hozzánk, mint gondolnánk

Legalábbis hozzám egyre közelebb és ez Zsófinak köszönhető. Ugyanis a Nő zenei ízlését nagyjából egy éve a dél-koreaiak formálják, az ország sajátos popzenéje, a kpopként ismert stílus az, amivel ő boldog. Számtalan együttest szeret, követi őket, s vele együtt mi is halljuk, s lassan meg is jegyezzük, hogy a sok mozaikszó mögött milyen számok rejteznek.

A koreai popzene iránti érdeklődése azonban plusz hozadékokkal járt, ennek révén ismerkedtünk meg a Mondoconnal, ahol a kpop rajongói évente több alkalommal is találkozhatnak, majd egy – az ázsiai zenét és popkultúrát népszerűsítő  -Home Made Asia rendezvénynek köszönhetően kiderült, hogy a koreai kultúra csupán egy karnyújtásnyira van, ott pihen minden kincse a Gesztenyés kert oldalában, csak érte kell nyúlni.

Így történt, hogy péntek este a koreai kultúra letéteményeseivel töltöttük az estét, akik elhozták, megmutatták a koreai kultúra egy szépséges szeletét: a lakkművészetet. Az Ezer év gyöngyházfényű ragyogása Korea évezredes múltra visszatekintő, mégis ma is élő kézműves technikáit mutatta be, aktív, alkotó művészekkel és 31 koreai művész alkotásain keresztül.

A kínaiaktól közel kétezer éve átvett lakktechnikát a koreaiak továbbfejlesztették, saját ízlésüknek megfelelően formálták. A használati- és dísztárgyak elképesztően szép kézműves munkák, amelyeket március végéig bárki megtekinthet. A mesterek a megnyitón rövid workshopok keretében bemutatót tartottak a különféle technikákból, lehetett vékony gyöngykagyló szeletkékkel dekorálni a fekete lakk keretbe foglalt tükröket, ki lehetett próbálni a lakkfestés technikáját, amely egészen egyedi, önmagában is izgalmas folyamat és nagyon jól kiegészíti az intarziás technikákat is.

Ebben a dobozban nem csak számtalan fiókot találni, hanem egy méretes tükröt is rejt a fedele

Ebben a dobozban nem csak számtalan fiókot találni, hanem egy méretes tükröt is rejt a fedele

Egyszóval érdemes figyelni arra, ami megfogja a gyerekeinket, mert mi is profitálhatunk belőle. Zsófival egy nagyon kellemes és tartalmas estét töltöttünk együtt a Koreai Kulturális Központban, ha tehetitek nézzétek meg a kiállítást a következő egy hónapban, elképesztően szép munkákat láthattok, amelyek nem csak önmaguk miatt izgalmasak, hanem a beléjük fektetett rengeteg munka, odafigyelés, az elkészítésükhöz kapcsolódó tradíciók, mesék, hiedelmek, a rajtuk megjelenő jelképrendszer teszi még egyedibbé ezeket a példányokat.

Ilyen - ékszerrel teli - ládikót kapott a menyasszony a leendő férjtől

Ilyen – ékszerrel teli – ládikót kapott a menyasszony a leendő férjtől

Ebben a tálkában általában desszertet tálaltak

Ebben a tálkában általában desszertet tálaltak

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • Twitter
  • RSS

Bestiális ebéd a belvárosban

Vannak olyan kulcsszavak, amelyek bizonyos sorrendben egymás mellé állítva szinte soha nem fedik a valóságot. Ilyen a minőségi, mennyiségi, üzleti ebéd, belváros. Aztán az ember betéved a Bestiába és kiderül, hogy vannak még csodák, létezik olyan ebédmenü, amely nem csak a félórás ebédszünet elódázására alkalmas, hanem valóban minőségi étkezést kínál a nap ezen szakaszában.

Varga Rolandnak sikerült a lehetetlen, a Bazilika tövében olyan ebédet ad, amiért én gondolkodás nélkül átvágtam a fél városon. Milyen jól tettem! A kétféle, jól variálható fogásokra épülő menüben az előételtől a desszertig vezet a sor. Bár alapvetően húsevő vagyok, most mégis inkább a zöldségekre vágytam (talán tudat alatt még mindig ott dolgozott bennem Roland édeskrumplija és mentás, sült karfiolja). A vegetáriánus menüsor könnyedén kirajzolódott a kínálatból.

Nagy magabiztossággal kiválasztottam a Citrussaláta, édeskömény, feta sajt, házi kenyér elnevezésű előételt, nagyjából vizionáltam is, hogy mi fog elém kerülni. És nem. Roland csavart egy hatalmasat a dolgon, a kisebb salátástálba álmodott citrusfélék, az édesköménnyel karöltve egy hatalmas karéj házi kenyér tetejére komponálva érkeztek. A snidlinges sajtkrémmel gondosan átitatott, de rugalmas bélzetét és roppanós héját őrző kenyérszelet meglepő volt, de könnyen feldogoztam a tévedésemet és nagyjából a felét be is faltam.

bestia1

Többet nem mertem enni, mert várt rám a Karfiol gratin, mozzarella, kapribogyó. Itt már óvatosabb voltam, nem terveztem előre a fogást, hagytam, hogy meglepjenek. A méretes vasserpenyőben érkező fogásban minden a helyén volt. Bölcs döntésnek bizonyult, hogy az előételt nem tüntettem el az utolsó morzsáig, a gratin etette magát. A sűrű, sajtban gazdag szaft körülölelte a roppanós karfiolfejeket, teret engedve nekik. Azaz nem fulladt bele a karfiol egy “mindent ápol és eltakar” szószba, hanem működött külön a zöldség, de ott hömpölygött körülötte a vele kóstolható, önmagában is kanalazható krémes mártás.

bestia2

Mire felocsúdtam, addigra valahogy üres lett a serpenyő, s bennem halványan megfogalmazódott a kétely, hogy vajon lesz-e helye a nagyvonalúan megrendelt desszertemnek. De a rezgősen érkező, gyümölcsökkel és tejfölhabbal körített túrógombóc hibátlan volta felülírta a jóllakottságomat. Végre egy igazán jó gombóccal volt dolgom.

Az utóbbi években – az sztárséfektől kezdve – szinte mindenki örökkön örökké újra akarta értelmezni a túrógombócot, amelynek – valljuk be – erre semmi szüksége nem volt. A hidegen kínált, ezzel, azzal bevont, túróból lévő, de a túrógombóc létet meg sem közelítő valamik után külön öröm volt, hogy a desszertnek választott példány pont olyan finoman reszket a tányéron, ahogy a legjobb házi túrógombócoknak egyszerűen kötelező. A belbecs is megfelelt ennek az irányvonalnak, így a desszert valóban megkoronázta a Bestiában elköltött ebédemet.

bestia3

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • Twitter
  • RSS

Szupershake a láthatáron

Nagyon szeretek komótosan, terített asztalnál enni, de vannak helyzetek, amikor egyszerűen nincs idő és lehetőség így étkezni, azt viszont kifejezetten nem szeretem, ha hely és idő hiányában olyan pótcselekvés típusú étkezésekkel kell beérnem, amit már az adott étel elfogyasztása közben megbánok. Ilyen a lótásfutás közben beszerzett ócska péksütemény, a szeletnyi csokoládé, ami persze ideig-óráig megoldja a problémáimat, de se boldoggá, se jóllakottá nem tesz.

Mostanában felfedeztem magamnak a különféle gyümölcsszeleteket, illetve a ChiaShake-t, amelynek több változata is elérhető már Magyarországon. Az azték zsálya nagyjából 5-6 éve robbant be a köztudatba és viszonylag tempósan rátalált az, aki szereti az izgalmas és egészséges alapanyagokat.

A chia mag ugyanis zseniális találmány, a fogyókúrázók álma, hiszen elképesztő mennyiségű folyadékot képes megkötni, azaz nagyon könnyen, kis mennyiséggel is teltségérzetet okoz. De nem csak a fogyókúrázók kaptak rá a magra, hanem az ételintoleranciával élők is beleszerettek, hiszen az előbbi tulajdonságainak köszönhetően kitűnően alkalmazható számos fogásban, igen változatos módon. Chia maggal feldobható bármilyen saláta, belesüthető a kenyereinkbe, pirítva adhatjuk kekszhez, kevert süteményekhez és csodálatos pudingokat varázsolhatunk belőle.

Munka közben jól jön valami tisztességes "üzemanyag"

Munka közben jól jön valami tisztességes “üzemanyag”

A chia mag élettani hatásaihoz azért számoljuk hozzá a benne rejtező ásványi anyagokat és vitaminokat is, amit a ChiaShake alaposan kiegészít, így egy-egy pohárnyi shake-kel nem csak az éhségünket csillapítjuk optimális módon, hanem a napi ásványi anyag bevitelünk és vitaminszükségletünk egy jelentős részét is fedezni tudjuk.

Az italporból elérhető vanília-, banán-, eper-, csokoládé- és pisztácia ízű változatokat könnyű variálni, sőt a termékcsaládon belül a fogyni vágyók, a vegánok, a sportolók, valamint a glutén- és laktózérzékenyek is megtalálják a számukra megfelelő termékeket.

chiashake1_v

Tags:

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • Twitter
  • RSS
Page 4 of 504« First...23456...102030...Last »