Mirelle

Mivel kondérral álltam neki a gulyáslevesnek, még nyolcan sem voltunk képesek tegnap elkoptatni. Így ma kivégeztük és a gyomrunkban maradt kevéske űrt kipótoltam egy tökéletes levesutáni fogással.

Smarni

4 tojás

kb. 1/2 l tej

1 csomag vaníliáscukor

1/2 csomag sütőpor

finomliszt

rétesliszt

csipet só

1 marék mazsola

1 citrom héja

190 fokra felmelegítem a sütőt, előkészítek egy nagy jénait, és egy fakanálnyi vajat megolvasztok benne. A fehérjét félretéve sűrű palacsintatésztát készítek, mazsolát szórok bele és egy citrom héját is belereszelem. A fehérjét felverem és óvatosan belekeverem a tésztába. A paltnin sercegő vajba öntöm a tésztát, majd betolom a sütőbe. Mikor már barnára sült a teteje, kiszedem, egy nagy késsel összekaszabolom, átforgatom és újra visszatolom sülni. Ezt még vagy kétszer előadom. Mikor kellően morzsás és átsült: tányérra szedem, porcukrot hintek rá és házi baracklekvárral tálalom.

Hosszú leszek.

A gulyáslevessel kapcsolatban görög emlékeim vannak. Az egyik, 16 napra nyúlt krétai nyaralásunkon sikerült nagyon jó barátságba kerültünk a háziakkal és a környékben boltot vivő görögökkel. Az egész úgy kezdődött, hogy talán a második este, spotán szerveződve mindenki kipakolta a kis hűtőjét az apartmanban és levonult a kertben, ahol Jorgos, az asztal mögött ülve irányította 3 nőből álló kis családját. Jorgia és lányai serényen hordták a házi szűz olivát, a friss sajtot, a még langyos kenyeret az asztalra, mi meg kiegészítettük egy kis szalámival, házi parasztkolbásszal, szalonnával. Mikor már csak a tányéroknak maradt hely: nekiültünk és jóféle házi retzina társaságában elpuszítottuk a felhalmozott finomságokat.

Ez így ment két hétig. Volt, hogy Jorgos csigát sütött, vagy Jorgia jelent meg valami mézgásan ragadós, iszonyatédes sütivel. A végefelé megbeszéltük, hogy most már nekünk illene a házigazdáinkat vendégül látni. Rövid tanakodás után a gulyás mellett döntöttünk. A hús és a kondér beszerzését Jorgosra bíztuk, a többi hozzávalóért magunk indultunk. Köményt képtelenek voltunk szerezni. Egy komplett napunk ráment Iraklionban, végül a rethymnoni fűszerpiacon bukkantunk rá.

Szívünk-lelkünk beleadtuk a falunak készített levesbe. Már kora délután égett a tűz a kondér alatt, főtt a hús a férfiak -retzinától párás – figyelő tekintete mellett, mi nők meg brutális mennyiségű csipedett készítésével vettük ki a részünket a munkából Csipedett….ezerszer is köszönöm az egyik kedves, szegedi illetőségű barátunknak ez az ízes szót.

Ránk esteledett, boltjukat hátrahagyva megjöttek a vendégeink, benépesítettük az apartman előtti utcát…szólt a buzuki és a Rapülők (ugyan egy kukkot nem értettek belőle, de nagyon szerették), mi meg tálaltunk és lélegzetvisszafojtva lestük a reakciókat. Hááát….ízlett nekik, a sűrűje, de a levét érintetlenül hátrahagyták…

Azóta mindig úgy főzöm a gulyást, hogy ezek az emlékek ott kavarognak a lelkemben….

A barátaink néha ezt-azt berendelnek. Persze ez nem azt jelenti, hogy rohanvást, egy héten belül főzök, vendéget látok és tálalok, de az agyam egy szegletében feljegyzésre kerül a dolog és aztán valami kiváltja a láncreakciót, aminek a végén ott díszeleg/gőzölög a kívánt étel az asztalunkon.

Tegnap pont kiteljesedett az egyik ilyen láncreakcióm, marhagulyás formájában.

Marhagulyás

1,5 kg marhalábszár

3 nagy fej vöröshagyma

só

bors

kömény

pirospaprika

1 bő kg krumpli

3-4 tisztes méretű sárgarépa

A lábszárat lehártyázom, megszabadítom a felesleges faggyútól. Kevés zsíron az apróra vágott hagymát megdinsztelem, majd a kockára vágott húst megfuttatom rajta. Paprikázom, melléteszem a köményt és a borsot egy fűszerlabdában s felöntöm úgy, hogy ellepje a húst. Kis lángon puhára főzöm. Közben megpucolom a krumplit, apró kockákra vágom és a már puha hús mellé eresztem. A répát is megpucolom és egy külön serpenyőben vajon megpárolom. 1 tojásból tésztát gyúrok, csipedettet szaggatok és akkor adom a leveshez, ha már kész a krumpli. A levesbe teszem a répát, sózom, kellő mértékben felöntöm és egyszer összeforralom.

Erre az ételre rákészültem. Néhány hete a VKF kapcsán olvastam valakinek a blogján egy dinsztelt marha receptet és annyi, de annyi emlék jutott eszembe: az Ág utcai konyha, anyám kék vaslábosa, az emeletre kúszó illatok…

És láss csodát: tegnap kaptam marhastefániát.

Dinsztelt stefánia, krumplipürével és lyoni hagymával (a káposztáról már nem is beszélve)

1,5 kg marhastefánia

2 ek vaj

1 bő dl olaj

egy kevéske szalonna (nem húsos)

Ennek a húsnak az elkészítése pont megfelel a jelenleg újra erőre kapott slow cooking irányzatnak.

Egy vaslábas vagy mély, tetővel rendelkező serpenyő alján megolvasztom a vaja, hozzáadom az olajat, majd a lehártyázott, szalonnával alaposan megspékelt hús minden oldalát megkapatom, picit lepirítom, majd takarékra állítva, fedő alatt párolom. Se só, se víz nem kell hozzá!!! Időnként megforgatom és hústűvel nézem, hogy megpuhult-e már. Körülbelül 2 óra alatt megpárolódik.

Mikor kész a hús, deszkára teszem, az alaplé 3/4 részét egy szószfőzőbe szedem. A szószt kis kukoricakeményítővel besűrítem. A húst kisujjnyi vastagra szeletelem és a maradék szaftba visszateszem, óvatosan sózom és még egyszer átmelengetem.

Krumplipürével, almás lilakáposztával és lyoni hagymával tálalom.

Már megint ott barnálott két banán a tálon. A tegnapelőtti mézeskalácsok meg igencsak tűnőben, így a csendes estében alkottam egy kis kekszet.

Banános-mazsolás keksz

2 erősen érett banán

30 dkg rétesliszt

1 marék mazsola

2 tojás

10 dkg vaj

16 dkg barna, melaszos cukor

A banánt összenyomom, hozzákeverem a lisztet, tojást, olvasztott vajat, cukrot és a mazsolát. Kanállal sütőpapíros tepsire szaggatom és 190 fokon, nem túl barnára sütöm. Fémdobozban egy darabig kibírja, ha marad.