Nekem – aki a 2002-es isztambuli látogatásom óta, elkötelezett híve vagyok a
törököknek és a konyhájuknak – logikus javaslatnak tűnt, hogy ázsiai
portyánkat Európa felé fordulva, az Oszmán birodalom bekebelezésével
folytassuk.
Senki nem vetett ellen.
Furcsa mód, a török éttermek magyarországi meghonosodása valahogy
kizárólag a
gyorséttermi fronton történt. Persze ez nem azt jelenti, hogy ne
lehetne, amolyan étterem jellegű helyet találni, de nem egyszerű,
márpedig egy órákon át tartó vacsora, erőteljes sztorizgatással
fűszerezve, nem oldható meg valami huzatos, nullkomfortos,
műanyagtányéros helyen, ami ráadásul csak a döner kebab mellett
sürgölődő leszármazott kinézetében hordoz magában bármilyen török
vonást.
Tehát beülős, hangulatos helyet kerestünk, így keveredtünk az Abdiklerbe.
Mivel 20-25-en
szoktunk egyszerre gasztománkodni, így előre értesítettem az éttermet,
hogy ízutazó ikresanyák támadása várható.
A hely vezetője erre megkeresett telefonon, hogy esetleg össze
tudnának nekünk állítani egy menüt, aminek segítségével átfogó képet
kaphatunk a török konyháról. A javaslatot elfogadtuk és csütörtök este kíváncsian vártuk, hogy mivel is rukkol elő az étterem.
A hely: hangulatos, szépen kialakított, puha, süppedős színekkel, varázslatos csillárral felékszerezett.
Az ételek meg: finomak. A nyári csúfos padlizsánkrém-eset után olyan, de olyan padlizsánt kaptunk a meze részesként…
A vacsora ezzel a meze nevezetű dologgal vette kezdetét. Ez egyfajta előétel, ami többféle
alkotóelemet is tartalmazhat. A miénkben patlican salatasi
(padlizsánkrém), cacik (másnéven tzatziki), acili ezme (csípős
paradicsom, paprika saláta) szerepelt egy kis török kenyérrel körítve.
Mire fényesre töröltük a padlizsánkrém emlékét örző tálakat, megérkezett
a leves. Két féle leves körzül választottunk. A társaság egyik része a
nem túl bizalomgerjesztő névre hallgató, de annál finomabb kara göz
corbasi-t ( fekete szem leves, húsgombóc leves borjúhúsból) evett,
többen a mercümek corbasi (vöröslencse leves) kipróbálása mellett
döntöttek.
Főétel gyanánt zöldséges kebabot (zebzeli kebab) és tepsis csirkét
(tavuk butu) kaptunk. A marhából készült főétel finom, omlós, az őt
ölelő zöldségekkel tökéletes harmóniában ízes volt. A köretként tálalt
rizs viszont kissé hidegebb volt a kelleténél, arról nem is beszélve,
hogy zacskó-gyanúsnak rémlett. Más kifogásolni valót nem is nagyon találtam.
Desszertnek a megunhatatlan és felülmúlhatatlan sült tejberizs mellett döntött szinte az egész társaság. Nem is bántuk meg!
Zárásként meg – az én kérésemnek eleget téve – almatea és török
feketekávé került felszolgálásra. Tudom, tudom az almatea nem a legautentikusabb, de mit tegyek, ha az összes isztambuli emlékem elősorjázik,
amíg a meleg és igen édes almalevet kortyolom. A mecsetek, a szőnyegárus
srác, aki miatt a végén már a fél várost megkerülve mentünk haza (nem
mertük megmondani, hogy mégsem veszünk szőnyeget….), a bácsi, akivel
a nyelvi korlátokon túllépve beszélgettünk vagy fél órát, egy kisebb fürt
szőlő megvásárlása okán, miközben a zöldséges bódéja mellett ültünk, a
meleg török éjszakában és ittuk az elma cay-t. Vagy maga a bazár, ahol a
füles tálcákkal egyensúlyozó kifutófiúk hada szállította a fontosabb és
kevésbé lényegi üzleti tárgyalások elmaradhatatlan kellékeit: a teát és
a kávét. Megannyi illatos, szép emlék.
Egyszóval megint kellemes esténk, ízletes vacsoránk és jó társaságunk volt.
