…még nem fordult be…csak lassan eléri a novemberi háztömb rosszul megvilágított sarkát, aztán egyszer csak megjelenik, szinte a semmiből bukkan elő és feltartóztathatatlanul közelít.
A Karácsony nálunk furcsa egy dolog. A férjemet a hideg rázza a reklám- és emberáradattól, belehal abba, hogy december tizedike után jóformán sehol és semmit nem lehet elintézni és huszonhatodikán már erős késztetést érez az öngyilkosságra.
Nekem más….bennem még ott él a Varázskendő, amivel anyáék letakartak, hogy az emeletről jövet-menet meg ne lássam a három és fél méteres faóriást, amit előző éjjel nem kevés munka és veszekedés árán beparancsoltak a sarokba és most ott áll, peckesen, több kilónyi szaloncukorral az ágai közt, százéves díszeget lengetve a lakásban kergetőző huzatok ritmusára. Aztán a kamaszkor újabb adalékot tett az ünnepekhez, maga a Szenteste továbbra is a mi hármunk belügye maradt, de az advent és a karácsony előtti egy hét igen zajos, boldog sokszínűségben zajlott. Jött a barátnőm (olykor napokra), megjelent a keresztlányom, apa szerteágazó baráti köre is tiszteletét tette…és mindenki belefolyt egy kicsit az előkészületekbe. Aztán a finishben a három nő (anyám, Kriszta barátném és jómagam) hosszan, szinte véget nem érően sütöttük az aprósüteményeket, készítettük elő a menüt, csomagoltuk a házi készítésű szaloncukrot, majd anyám kiparancsolt mindenkit a konyhából, felgyűrte a pulóvere ujját és nekiállt a minimum nyolc rúd beiglinek. Mi pedig beállítottuk a tavalyi fánál szándékunk szerint kisebb, de lakásba történő bevonszolása után tagadhatatlanul nagyobb fát, és néhány létra segítségével feldíszítettük.
Arra, hogy a fát ne szenteste díszítsük, én szoktattam rá a családomat. Olaszos életvitelű, semmit véka alá nem rejtő famíliaként a faállítás kivétel nélkül mindig heves ordítozásba és apám részéről mély sértődésbe torkollott (ha valaki olvasta J. K. Jerom: Három ember egy csónakban nem számítva a kutyát című remekét, akkor annak jelent valamit, ha azt mondom, hogy apám egy született Podger bácsi). Így, amikor az angyalszárnyak épp elsuhogtak és áldott békesség ereszkedett minden házra…no, akkor mi ott álltunk, mögöttünk recsegve szólt a Stile Nacht és csendben, imát színlelve utáltuk egymást.
Szóval ebből az egészből azt szerettem volna kihozni, hogy számomra mindig az Advent jelentette magát az ünnepet… a lakás apránkénti díszítése, a szegfűszeges narancsból áradó illat, a közös – hátfájásig tartó – sütögetés, a fadíszítés. S maga a szenteste: csupán egy elegáns záróakkord az én emelkedett, fűszerillatú hangulatomhoz.
Jelentem alássan: én ma megkezdtem a hangolást.
Vaníliás kiflik (ahogy anya készíti)
10 dkg darált dió
28 dkg finomliszt
21 dkg vaj
7 dkg porcukor
A szárazanyagokat összekeverem és óvatosan összedolgozom a hideg vajjal. A tésztát fél órára hűtőbe teszem. Mikor jó nyújtható állagú: hurkákat sodrok belőle, 5 centis darabokra vágom, kiflire hajlítom és 185 fokon világosbarnára sütöm (nem szabad megbarnulni az aljának!!). vaníliás porcukorban megforgatom. Fémdobozban sokáig eláll.
