Menzareform

Tegnap, az első tanításai nap végén a Nők csacsogva, viháncolva ültek a konyhában, meghallgattam, hogy ki ki mellé ült, ki hol nyaralt és hogy milyen pattanás is nő az új kislány homlokán. Aztán Anna előkapta a sohamegnemszűnő bürokrácia ezernyi, kitöltésre váró adatlapját, amire idén ötödjére viszem fel azokat a soha el nem évülő adatokat is, mint például a gyerek neve, az anyja neve és a születési ideje.

Tudom, mit nyávogok, de akkor is úgy érzem, ez a tanári bosszú, ha nekik szívni kell, akkor szívjon a szülő is. A sok adatbekérő lap közül egyszer csak kicsúszott egy színes, a fénymásolólapnál jóval nívósabb papír, amin végre nem voltak kitöltendő sorok, ergo ennek az olvasásába kezdtem bele.

A kockázatmentes közétkeztetésről szólt. Így. Mert ebben a stílusban kell kommunikálni. De kivel is? A gyerekkel vagy a szülővel, vagy valamilyen másik nemes hivatallal?

Egyszóval itt hevert előttem egy színes, szagos, reklámnak is nézhető lap, amelyen bikkfanyelven az szerepet: Menza

Mivel a Nőket már tavaly kiírattam a Nemzeti menza együttműködési rendszeréből, így anyaként nem, csak gasztronómiai újságíróként figyeltem az egyre húzódó bevezetést, a válogatott elképzeléseket, amelynek a végeredményéből szerencsére mi kimaradunk.

Ezzel korántsem azt szeretném mondani, hogy ami eddig volt, az jó volt, de azok alapján, amiket eddig láttam, nem bízom benne, hogy most jobb lesz, ellenben a büfék forgalma biztosan fellendül.

Ez vajon kinek szól?

A napi fél liter tej szerintem kivitelezhetetlen a középiskolákban, ahol a legjobb esetben is csak az ebédért szédül be bármelyik gyerek az ebédlőbe. Az életkornak megfelelő adagok esetében meg először a belső elosztórendszer feudális viszonyait kellene felszámolni, ahol a konyhás néni a diákok adagjain spórolja meg, amit az egyébként alulfizetett személyzetnek pótlólag a tányérra tesznek.

Igen, ez egy ilyen rendszer. Az életkornak megfelelő étkeztetés 25 fölött kezdődik, ehhez állományban kell lenni, különben a tányér meglehetősen üres. Ezen semmilyen reform nem változtat, ha csak nem előre csomagolt adagokban érkezik az étel.

Helyi termelők. Belvárosban? Nyóckerben? De még nálunk, a város szélén se nagyon tudom elképzelni, hogy helyi termelők bevonásával történne az étkeztetés.

Kevesebb cukor. Igen, halál a cukorra, főleg, hogy tavaly volt, hogy hideg porcukros tészta formájában akarta megoldani a beszállító a gyerekek étkeztetését. Igen, kevesebb cukor mehet, bár itt is azt gondolom, hogy megint démonizálunk valamit, aminek csupán a mértékkel történő fogyasztását kéne végre elsajátítanunk, mint például a pékáruk esetében.

Kevesebb só. A kedvencem. A só fontos. A só ad karaktert az ízeknek, a sóra szüksége van a szervezetnek. Csíki Sándor kollegámmal beszélgettünk a héten és amíg én zsigerből éreztem mindig, hogy a sónak meg van a maga helye a táplálkozásban, addig ő ezt tanulmányokkal, pontosabban a só okozta problémákat bemutató valódi bizonyítékok hiányával támasztotta alá. Már a reform előtt ehetetlenül sótlannak ítélték a lányaim a kosztot, pedig magam is viszonylag sótlanul főzök, s nem egyszer előállt az az idétlen helyzet, hogy mekiből hozott apró tasakos sót cipeltek magukkal.

Zöldségek, gyümölcsök: ennek a passzusnak kifejezetten örülök. Legalábbis én. A Nők is örülnének, ha a menza lenne a napi főétkezésük. A többi gyerek ellenben kevéssé lehet boldog, az eddigi gyümölcs- és zöldségnapok száműzött főszereplőit mindig mi vittük haza a portásbácsi lelkes javaslatára (“Vigye el kedves, úgyse’ eszik.”).

Ha most a tartalmat, kalóriát, energiát adó fogásokban több lesz ez a nemszeretem, nemismerem, nemakarom rész, akkor attól egészségesebben lesznek a gyerekeink? Jobban fognak teljesíteni? Kevesebbet fognak hiányozni? Megreformálják az otthon aljasul étkező felmenőket? Vagy csak több megy a moslékba és gennyesre keresi magát a csokoládét, chipset, gumicukort és életmentő melegszendvicset áruló büfés?