Slampos konyhanyelv
A napokban valahogy folyvást
belebotlok egy randa és terjedő jelenségbe. Az ételbecézgetésbe.
A koviubi, ubisali, pörinoki és társaira gondolok. Egész
egyszerűen zavar.
Az ikres kimitfőz fórumon is van egy
– különben általam kedvelt – anyuka, aki rendre ilyen
elferdített szörnyűségekkel próbálja meghatározni az
asztalukra kerülő ételt. Engem meg a hideg kiráz. A
kismamanyelv egyéb ferdültségeivel is messze lehet üldözni, de
gasztroszinten még érzékenyebb vagyok.
Az anyukának többen, többször,
többféleképp próbáltuk finoman tudtára adni, hogy becsülje
már meg annyira, amit készít, hogy nem ad neki ilyen mafla
elnevezéseket.
Tegnap reggel, a fórumra battyogva
szembe találtam magam a „sültkolbi, krokett, lilakápi”
együttessel és olyan dühös lettem, hogy már nem is írtam semmit.
Megtette helyettem más. Aztán szó-szót követett és egy nagyon
értelmes, bölcs vita alakult ki arról, hogy mit hogyan illik,
lehet, kell.
Az én kérdésem meg az, hogy nekünk,
gasztrobloggereknek mekkora a felelősségünk? Tudunk-e hatni? Van-e
missziónk s ha igen hogyan teljesítjük vagy teljesíthetjük?
Mit kell, mit lehet magyarítani?
Kell-e minden esetben magyarítani? Biztos, hogy felvágás, ha
valamit az eredeti – a recept származási helyén regnáló – nyelven
emlegetünk?
