Café Provence – egy csepp vidéki Franciaország
Nem tudom, hogyan kezdenék hozzá, hogy hogyan fogott volna meg a hely, ha múlt héten, az alkony kihunyó fényeitől övezve nem a kert felől közelítem meg az éttermet. Biztos fellengzősen és furcsán hangzik, de az autóból kiszállva Franciaország földjére léptem. A gyümölcsfákkal szegélyezett kertben béke honolt, borozó párok ücsörögtek a mediterrán hangulatú falak mellett és a földszintes épület széles teraszán, miközben a kert másik szegletében néhány férfi petange-ot játszott. A tűzfalon Lafayette reklámmal üzent a párizsi divat és a kertbe lassan belopódzott az este.
A hidegkúti főúton lévő kis bisztró eddig kényelmes és biztonságos hátteret adott az Amerikából hazaköltözött tulajdonos-házaspárnak, a környékbeli amerikai és francia illetőségű lakóknak, illetve azoknak a diplomatáknak, akik a város peremén vágytak valamilyen kozmopolita lelkületű helyre.
A Café Provence azonban már szeretne feliratkozni a fővárosi francia éttermek sorába, helyet követelve magának a rég bevált éttermek és a most születők között. Ehhez adottak a lehetőségei. A tulajdonosokban és a Párizs-Budapest étteremből elcsábított séfekben megvan a kellő elhivatottság, a minőségi, jó konyhára való igény. A személyzet figyelmes és visszafogott, s az éttermet körülöleli egy hangulatában, atmoszférájában francia miliőt lehelő kert és étterem.
A kora őszi, már hűvös estén mi abban a benti teremben vacsoráztunk, ahol délelőttönként kávézni, süteményezni lehet, vagy beugrani egy déli menüre. Az épület hátsó részében, kertkapcsolatos teremben pedig a gyerekesek számára alakítottak ki a tulajdonosok egy minden szempontból ideális teret.
A környezethez méltó vacsoránkat egy kis amuse bouche-sal kezdtünk, ami némi lazacos rilette volt. Ezt – a ház specialitásának is számító fogás – egy tapas-tál követte, ami provencei garnéla, rendkívül gazdag, ízes tapenade, házi füstölésű libamell, toulouse-i csigaragu, provence-i pácolt feta és céklával-gyömbérrel marinált lazac pihent. A tál minden ízében hibátlan volt. Az asztaltársaim annyira dicsérték a csigát, hogy feladtam közel 20 éves elveimet és megkóstoltam. Rendkívül finom és jól fűszerezett volt. A tapasokkal majdnem jól is laktam, mikor elénk került a főfogás, ami többféle szárnyasból alkotott szezonális tál volt. A fürjet, libát és kacsát felvonultató tálon, a húsok alatt a gratin dauphinoise-ra erőst emlékeztető, zöldfűszeres burgonya pihent, valamint a kertben már megcsodált szilva- és birsalmafa terméséből kreált szilva-birs chutney körítette. A csirkemájjal töltött fürj kissé visszatetsző volt, igaz ez teljes mértékben az eltérő kultúráinknak köszönhető, s annak, hogy mi magyarok le lettünk szoktatva az ilyen méretű madarak fogyasztásáról, de a kacsamájjal és a liba melle húsával már mindenki boldogan tudott azonosulni.
A sort nem egy klasszikus sajttál zárta, hanem egy – a ház saját készítésű süteményeit felvonultató – desszerttál. Érdekes mód, a tulajdonosok úgy gondolták, hogy többféle összeállítással örvendeztetik meg a vendégeiket, így a vacsora alatt már oldottá vált hangulaton felbuzdulva, alkalmi ismerőseink tányérjáról is el-el csentünk egy falatot a tart tatinből, vagy a meggyes pitéből, a new york-i sajttortából, esetleg az angol kenyérpudingból. Nálam a kenyérpuding nyert, bár igazság szerint az utóbbi időben annyira leredukáltam a süteményeim cukortartalmát, hogy minden édesszájú cukrász által kreált sütemény számomra már tömény. A körülöttem ülők felháborítónak találták, hogy szerintem túl édesek a sütemények, így nagy valószínűséggel csak az én készülékemben van a hiba.
Annak ellenére, hogy nekem nagyon kiesik, a Café Provence-ba vissza fogok térni. Viszem a Nőket, kitelepülök a kertbe, fázósan magamra kanyarítok egy kockás takarót, a birsfa árnyékából kisandítok a mászókán szertornázó lányokra, majd a boromért nyúlok és elhiszem, hogy Franciaországban vagyok.
Ízlés dolga. Szerintem a választék eklektikus, a személyzetnek pedig fogalma sincs a vendéglátásról, nem tudtam eldönteni, hogy udvariatlanok vagy képzetlenek.