Párizs – rohamléptekben andalogva

Nem így terveztük. Terveztem. Gondos előkészítésre most nem volt időm, de tudtam, hogy ha már nekiveselkedünk Anna elmúlt 20 évet 1000 kilométerrel arrébb költöztetni, akkor abban legyen egy plusz csavar, hiszen Brüsszelből már tényleg karnyújtásnyira van Párizs. Egyszóval megvolt a terv, megérkezünk, lepakolunk, egy napon át beszerzünk, majd a Gare de Midi mellől – egy aprócska hátizsákkal – elrugaszkodunk és másfél napig a fény városában járjuk a sugárutakat és a múzeumokat, hogy utána teljes vehemenciával hozzáláthassunk a költözéshez.

A Wizzair azonban másképp gondolta, az indulás előtti éjjel lefújta a brüsszeli járatot és remek ajánlatot tett Annának: vagy Eindhoven vagy Párizs.

Így lett Párizs. Még reggel, a reptérről elintéztük a szállást, megnéztük a tömegközlekedési opcióinkat, majd vetettünk egy pillantást a mellettünk tornyosuló csomagjainkra és nagyot sóhajtottunk. Az olimpia azonban segítségünkre sietett, az Orly-ról bejutni a városba szinte fájdalommentes volt (leszámítva a tömegközlekedési app anomáliáját vagy inkább francia logikáját, de ezt aztán hamar megszoktuk). Igaz, csatlakozás hiányában a Paris Bercy állomástól bő negyed óra dombnakfel várt ránk némi szitáló esőben, de utána már csomagmentesen vágtunk neki a városnak. Az előzetes terveimben egy esti Louvre és egy reggeli Musée d’Orsay szerepelt, ezek köré a programok köré álmodtam kisebb erőnléti edzésnek is beillő sétákat, de mivel egy nappal több adatott, így mást is bevettem a programba és az ottlétünk szerves részévé tettem a csak megyünk egy adott irányba és nézelődünk elvét.

Az eső alábbhagyott mire elindultunk, de a csalóka napsütést néha azért felváltották a viharfellegek. Lesétáltunk a Szajnához, átkeltünk a déli oldalra, kerestünk egy Pret-et ebéd gyanánt, majd platánfák alatt (hol árnyékot, hol oltalmat keresve) lejutottunk az Île de la Cité-ig.

A város még magán viselte az olimpia jegyeit, a tribünök még álltak, a kordonokat sem bontották még el, a dekoráció, a különféle installációk még mind a 2024-es olimpiai időszakot hirdették. A tömeg ellenben már megszűnt, nagyon élhető mennyiségű ember járta az utcákat és a város látványosságai körül is mérsékelt mennyiségű embert leltünk csak.

A Notre Dame környéke is élhető volt, jó látni, hogy milyen teljes körű felújításon esik át az épület. A szigetről csavarogni indultunk, kikötöttünk a Les Halles-nál, figyeltük, ahogy az egyedi kialakítású épület tetejéről vízesésszerűen zuhog alá az esővíz.

Eltévelyedünk az üzleteiben, amíg odébb állt a vihar, majd a Centre Pompidou felé vettük az irányt.

Onnan pedig a Le Marais-ba, amely nagyon szerethető üzletekkel és egy tökéletes mentes pékséggel várt ránk. Kerületről kerületre csavarogtunk.

Kicsit beleszerettünk a Vosges térbe és a naplemente fényeibe vont épületeibe, majd 20 kilométerrel a lábunkban aludni tértünk.

Másnap reggelre egy komplett piac nőtt ki az utcánkban, árulták a friss gyümölcsöket, zöld fűszereket, pultra tettek vagy hatféle krumplit, mindenki kedves és barátságos volt, érdeklődő és nyitott.

Nekem talán ez volt a legszebb élmény Párizsban, a korábbi, sokszor kellemetlen tapasztalatomat felülírták 2024 párizsi lakosai és én ezért nagyon hálás vagyok. A piacon átsietve metróra szálltunk és a Montmarte alján kötöttünk ki.

A viharnak hála friss, ropogós fények vártak ránk a dombtetőn, a Sacré Coeur elől pazar kilátás nyílt a városra, el lehetett merengeni rajta, elveszni a sűrűjében, miközben finoman tépázott a kora őszi szél.

A régen festőknek otthont adó téren most vendéglátóhelyek terpeszkedtek, a korlátokon megannyi lakat hirdette az örök szerelmet, mi pedig a lassan aláereszkedtünk Haussmann városába.

Kisebb kitérőkkel, remek szendvicsekkel és almás süteményekkel megpakolt vargabetűkkel jutottunk le a Pigalle-ra, itt megtekintettünk a Moulin Rouge épületét, majd az Opera felé haladtunk tovább, közben templomokkal, terekkel ismerkedtünk. Az Opera előtt betértünk a Galeries Lafayette-be.

Már egy korábbi pillanatnyi zuhé kapcsán sikerült bekeveredünk egy csodálatos art nouveau luxusáruházba, a Samaritaine-be, ami parádés volt a maga módján, de azért az art déco Lafayette, főleg azzal a kupolával még lenyűgözőbb.

A kupola ráadásul most még közelebb került hozzánk, mint gondolánk, ugyanis egy ingyenesen, de regisztrációhoz kötötten látogatható üveghídon most besétálhattunk a legfelső szint légterébe és innen csodálhattuk meg. Regisztráltunk, sorban álltunk, majd a hídra léptünk, amelynek a remegése bennem kérdések egész sorát vette fel és olyan erővel dobta felszínre a legtöbbször sikeresen elnyomott tériszonyomat, hogy az most nem tette lehetővé, hogy a híd végéig kisétáljak.

Szerencsére a helyzetem nem tűnt egyedinek, más is megküzdött a maga démonaival és egy gyors selfie után tempósan tért vissza a luxusneműket tartalmazó terekbe a légüres élmény után.

A Lafayette a hétköznapi látogatók számára leginkább egy Ferrari múzeummal ér fel, de azért sikeresen találtunk a FAO Schwarz-nál egy plüsskutyát és persze Pierre Hermé fióküzletében is körül kellett néznünk. A macaronhoz régi kapcsolat fűz és mióta számít, hogy csak mandulalisztből van, még jobban felértékelődött a barátságunk. Soha nem mennyiségre megyek, szeretek egy-egy szemmel békésen ellenni, ellenben az extra tölteléket, ízesítést, a különleges macaronokat örömmel vadászom.

Most egy ámbrás macaron lett az extrás befutó, megy egy rózsás, bergamottos jött velem. Az Opera állványok mögé bújt, így magára hagytunk, a Place Vendôme felé sétáltunk, majd a Tuilériák kertjébe terveztem továbbmenni.

De le volt zárva (az olimpiai láng miatt), helyette a környező könyvesboltban őgyelegtünk és hüledeztünk egy jó darabig.

Sétáltunk a Szajna partján.

Majd a Musée d’Orsay mögött, egy klasszik brasserie-ben ebédeltünk.

Időből jól álltunk, belefért, hogy a Concorde téren átkelve felsétáljunk a Champs Elysées-n, amely – szintén az olimpiának hála – el volt zárva az autós forgalom elől, így az úttesten andaloghattunk fel egészen az Arc de Triomphe-ig.

Könyvesboltot itt is leltünk, meg egy csodálatos Louis Vuitton bőröndöt, amely egy fél háztömböt elfoglalt és egy épp zajló építkezést volt hivatva elfedni.

Az illúzió tökéletesen sikerült, a klasszikus vonalvezetésű, ikonikus poggyászt mindenki szájtátva nézte, nem csodálom, egészen abszurd, nagyon szerethető, rendkívül mutatós és a tájtól egyáltalán nem idegen alkotás született.

Az idő megint elunta magát, a korábbi napsütés helyét átvették a száguldó esőfelhők, szitált és fújt, jobb híján a jegyünkön lévő időpontot megelőzően bebocsáttatást kértünk a Louvre védett termeibe.

A Louvre-ra felkészültem, teremszámokat jegyzeteltem, a saját weboldalukon található térképet bújtam, néztem, hogy mi az, ami érdekel, mi az, amit szívesen újra néznék, mi az, amit Annának megmutatnék. Érdekes, kicsit nehezen összelegózható ívet írtak le a kiválasztott alkotások, de gondoltam, megoldjuk.

A piramison keresztül ereszkedtünk alá, ami most is pazar élmény. A kinti rapszodikus időjárás innen bentről már csak látványos volt, a hihetetlen kék ég, az esőterhes fellegek a délután surló fényeivel nagyon izgalmas, szinte fotózhatatlan látványt nyújtottak. Gyors ütemben lepakoltunk, majd a kilistázott kedvencek keresésére indultunk. A felsorolásom elején Michelangelo két rabszolgaszobra állt, ezeket a világ különböző pontjain gyűjtöm, hol itt, hol ott sikerült beléjük futni. Idén januárban az Akadémián láttam négyet, itt most kettő várt rám.

Szoborvonalon indultunk tovább. Megkockáztatom, hogy a Szamothrakéi Niké letaglózóan szép, tökéletlenségében is hibátlan szobra talán a legizgalmasabb alkotás a Louvre egész területén.

Nekem legalábbis most ez a fájóan szép, időtlenségbe taszított, környezetéből kiragadott alak volt a legmeghatározóbb élmény. A környezetéből kiragadttal aztán akadtak is bajaim. Valahol Botticelli freskói környékén kezdett el finoman tikkelni a lelkem és vonódtam be abba a sok évtizedes (ha nem évszázados) vitába, hogy melyik műalkotásnak hol is a helye. Az első sebeket nálam tavaly az Akropolisz Múzeum tépte fel, itt éreztem, hogy van abban valami szörnyen fájdalmas, ahogy megépítették az Akropolisznak ezt a csodás múzeumot és a műalkotásaik 80%-a csak fotókon, leírásokban létezik, mert anno pár kalandor kalapáccsal leverte és hazavitte magával.

Szóval Botticelli freskói után kicsit megkeseredett szám íze és ez az egész itáliai részen csak tovább erősödött. Az sem tett jót a Louvre megítélésének, hogy naná, hogy eltévedtünk és konkrét szárnyakon kellett átvágnunk a következő jegyzett alkotásig, miközben az óriási termekben restaurálásra, alapos tisztításra váró, sokszor igencsak közepes zsánerképek töltöttek ki minden centit.

Azért láttunk csodákat, David monumentális és zseniális alkotásai, Delacroix az olimpia által még jobban fókuszba helyezett Szabadság képét.

Emellett jutott időnk kicsit tülekedni az üveg mögé és a látogatóktól tisztes távolban biztonságba helyezett Gioconda előtt, még fotózkodtunk is vele, mert a múzeumi ottlétünk alatt úgy tűnt, ez a trend, mindenki az ismertebb képek előtt pózba vágta magát és ebben a díszes társaságban megörökítődött az utókornak.

Valami fix tervvel vágtam neki a földszinti termeknek eredetileg, aminek az lett a vége, hogy még jobban eltévedtünk, bekeveredtünk az Egyiptomot, Mezopotámiát és Babilon tárgyaló részekre, de ha már így adódott, én ezekről is szívesen rögtönöztem kisebb előadásokat a gyakorlottan hümmögő Annának.

Parádés naplementében lökött felszínre minket a piramis, a Tuilériák mögött, az Eiffel torony felé lángot vetett az ég, s mi el is indultunk a Place du Trocadero felé, hogy lássuk az Öreg hölgyet kivilágítva. Pont időben értünk fel a palota előtti hatalmas térre, épp egészet ütött az óra és az ékszerként megvilágított szerkezeten ezernyi fény kezdett el villódzni. Csodás látványt nyújtott, teraszról teraszra araszoltunk közelebb a látványhoz, bődületes mennyiségű ember vett minket körül, ilyen tömeggel a három nap alatt csak itt találkoztunk. Az öt perces mutatvány végén a nézősereg tapssal jutalmazta a Eiffel tornyot, mi pedig elindultunk haza, mert másnap reggel jelenésünk volt.

A csomagokat kora reggel leadtuk a szállás megőrzőjébe és a Szajna déli partjára tartottunk. Maradt a szeles és napos idő, már egészen kezdtük megszokni. A Musée d’Orsay előtt kisebb sor kígyózott, a mindig korán kelő ázsiai turisták mellett néhány amerikai ténfergett még a sorok között. Az egykori pályaudvar azért került a listára, mert itt rejtőzik a francia impresszionizmus, itt lehet a legjobban tetten érni, együvé gyűjtve megtekinteni, megérteni, feldolgozni azt a reneszánszhoz hasonlító felismerést, amely megrengette az Akadémia falait és megteremtette a modern művészet alapját.

Nézni, ahogy mindenki a maga módján próbálta elkapni az időt, a pillanatot, a fényt, a mozdulatot, ahogy a korábbi agyonpimpelt zsánerképek helyét átvette a hirtelen szerzett benyomás gyors lenyomata, a megfoghatatlan feldolgozása. A Musée d’Orsay-ben mindez megélhető. Nálam Gauguin volt talán a legjobban várt alkotó, hozzá mindig nagyon közel éreztem magam, az ő útkeresésével sokszor és sokféle módon tudtam azonosulni és az önarcképeiért egyenesen rajongok. Most úgy ölelt körül a műveivel teli terem, amire nagyon régen vártam.

Persze Van Gogh is listás volt, az ő műveit is a világ számos pontján láttuk már, nem csak Amszterdamban, hanem a francia alkotásainak szülőföldjén, Arles-ban is, meg persze a National Galleryben. Itt a legnagyobbak között számos Arles-i alkotást találni, meg az egyik legismertebb önarcképét. Szóval Van Gogh-highlight a javából.

De tobzódhatunk Monet fényre koncentráló műveiben, felfedezhetjük Renoir zsánerképei mellett a minden eresztékében zseniális Bál a Moulin de la Galette-ben című alkotását, ahol szinte érezzük a delikvensek arcára árnyékot vető levelek közt futó szelet.

Monet Nő esernyővel képeinél megtehettük a megállapítást, hogy mennyivel jobbak ezek, mint a tavirózsás festmányek és az egész múzeumban kereshettük a számunkra legkedvesebb alkotót és alkotást.

Érdekes, hogy Anna, aki ilyen intenzíven ezzel az élménnyel még nem találkozott, hasonló módon dolgozta fel, mint egykor én: beleszeretett Alfred Sisley-be. Nekem anno Pissarro volt mélyen vonzó, egyszerűen az elnagyolt és elképesztő ritmusban feldobált érzelmekből és pillanatokból hiányzott a rendszer, az aprólékosság, a kidolgozottság, amit nekem Pissarro például megadott, miközben ő is megtalálta azért az egyet, ha csak a Szépművészeti Múzeumban található A Pont-Neuf című képére gondolunk.

Az alkotások mellett is a tér volt az, amiért érdemes volt odamenni, ahol egykor a gőzmozdonyok füstje szállt, ott most Rodin szobrokat találtunk, Jane Avril lejtett táncot Toulouse-Lautrec szinte minden eszközt mellőző, elképesztő képein.

Nálam ő is nagy kedvenc, akinek vele élő fájdalom minden képét valami egészen sajátos lazúrral vonja be. Öt vagy hat műve van egy aprócska teremben és majd szétfeszíti azt.

Daumier csodás Don Quichotte et la mule morte és La blanchisseuse alkotásai búcsúztattak minket, mielőtt kiléptünk volna a Musée d’Orsay-ből.

Átvágtunk a Szajnán, hosszan figyeltük, ahogy a Louvre előtti füves területen, Maillol csodás szobrai között kergetőznek Párizs legszerencsésebb kiskutyái, majd kerítettünk egy hibátlan ebédet és több negyeden átandalogva tértünk vissza a bőröndjeinkért, hogy végre áttoljunk mindent a végső célállomásra.