You are here: Home > Élet dolgai > Miért nem jártam tüntetni?

Miért nem jártam tüntetni?

Előre kell bocsátanom: Minden tiszteletem a kivételeké. Akik szerencsére akadnak, a mi történeteinkben kevesebben a kelleténél, így sajnos soha nem feléjük billent a mérleg, ahogy a gyerekeink felé sem.

13 éve gyűlik ennek az írásnak az anyaga. 13 évig vártam, mert tudtam, hogy eljön a pillanat, amikor a lányaim hazahozzák az érettségi bizonyítványukat és végre akkor sincs retorzió, ha ki merem mondani, meg merem írni azt, amivel szembesülni kényszerültünk a közoktatás berkein belül. Az intézményesített lelki abúzussal.

Nem voltak illúzióink, nekem is bőven kijutott a jóból a nyolcvanas, kilencvenes években, a férjem egy évtizeddel korábban is megélte, megkapta azokat a sebeket, amik a mai napig a bőrébe, lelkébe égtek, de azt gondoltam, hogy ezeknek a megélése alkalmassá tesz engem, mint szülőt, hogy a bántalmazás ellen tegyek, vagy legalább elkerülhetővé lágyítsam, netalántán fellépjek ellene.

Mérhetetlen naiv voltam, már általános második osztályában megtapasztalhattuk, hogy milyen az, amikor egy nyolc éves gyereket azért állít az imádott tanító nénije pellengérre, mert a szülei nem abból a jóféle vastag fajtából vannak, ahonnan negyedik végén meglesz az aranylánc és a repülőjegy. Anna csak hitt és szeretett, a maga nyitott módján, én meg csak kérdeztem. Megkaptuk az egyértelmű választ, egy hatalmas sebbel, Anna nyíltszíni autódaféjával és összetört álmokkal távozhattunk az első osztályokból. Ezt egy viszonylag békésebb időszak követte, amiből már hiányzott az őszinte lelkesedés, hiszen az új tanító nénivel való első beszélgetésünk zárásaként, mikor megköszöntem, hogy vállalja a két lánykát, a tanerőtől csak annyi telt: Körzetesek, nincs más lehetőségem.

Eddigre lejöttünk a csillagok közül, de itt egy, a valósághoz közelibb társaságra leltünk, ahol ugyan a szülői közösség alakult érdekesen, de végül is a két tanítónő sokat tett a lányokért, még ha nem is jelezték, hogy Zsófinak vannak el/lemaradásai, amelyek később nagyon sok plusz munkát jelentettek számunkra, és ha itt megcsípjük, akkor lehet, hogy fejlesztéssel sokat hozhattunk volna rajta.

A felső tagozatba lépve aztán megtapasztalhattuk, hogy milyen az elégtelen tanerő, az akaratgyenge vezetés, a hímsoviniszta, saját politikai és vallási szemléletét a közoktatásba bevivő tanár, maga a TANÁR, mint rossz értelemben vett jelenség, amely nem oktat, hanem kioktat, ítélkezik, bélyegez, ordít, dühöng. Ahol egy-egy igazságtalannak ítélt osztályzat után a gyerek félve kér, hogy nehogy bemenjek, mert úgysem lesz jó vége, neki holnap is be kell mennie (hányszor, de hányszor hallgattuk meg – főleg Anna szájából – ezt az érvet).

A benti elégtelen oktatást itthon pótoltuk (a szabadidő terhére) és gondoltunk bele mindannyiszor, hogy mekkora hátrányban vannak azok a gyerekek, ahol nincs pedagógus szülő, ahol nincs segítő kéz, nincs idő, türelem, tudás pótolni azt, ami bent kimaradt. Ellenkormányoztuk a deformált információkat, a meghamisított történelmet, tartottuk a lelket a gyerekekben, horgadtunk fel a tudjuk, hogy nem tud tanítani, de szegény majd nyugdíjba megy kollégák kapcsán, akik az anyag elégtelen leadásával kétévnyi tananyagot róttak az utolsó évben az osztályt átvevő kollégájukra (mert a végén csak elérték a kívánt nyugdíjkorhatárt, a gyerekek meg valahogy csak elvannak matek nélkül).

A vágyott és várt osztályfőnök először tanárként vált számunkra kérdésessé, majd mint emberrel gyűlt meg a bajunk, voltak olyan méltatlan helyzetek, amikor – a házirendet és a vonatkozó szabályokat megkerülve – szorongatta meg a gyerekeket. Ma intézményt vezet.

A gimnáziumválasztást nem apróztuk el, 17 intézmény került fel a listánkra, két hétig szabadságon voltam, hoztam-vittem a lányokat, hogy olyan helyet válasszunk, ami valóban rájuk van szabva, amelyben végre jól érezhetik magukat. Nem meglepetés: így is jégre lehet futni.

Zsófi számára egy kellemes budai gimnáziumot találtunk, egy végtelenül türelmes, empatikus osztályfőnökkel, akinek nem lehetek elég hálás azért, ahogy végig segítette, támogatta az úton; ugyancsak ez igaz az érettségire felkészítő tanáraira és a két fejlesztőpedagógusra is, akik – a szakszolgálati vizsgálatok eredményét követően – Zsófi speciális igényeinek megfelelően fejlesztették. Az, hogy Zsófinak majdnem sikerült egy érvényben lévő szakvélemény mellett megbuknia matematikából, azért sokat rontott az idillen, valamiért vele kívánt a matematika tanárnő példát statuálni, amihez egy lázadó kamasz testébe bújt diszkalkuliás ideális alanynak tűnt. Gyakorlottan vettük a pofonokat, végül a tanárnő távozott az iskolából. Közben persze voltak egyetemi fizikatanárok, akik a hiány pótlására érkeztek, zárthelyit írattak dolgozat helyett és olyan magas mércét állítottak fel, aminek következtében az osztály egésze állt egy rövid ideig bukásra fizikából, itt a teljes szülői közösségnek kellett a sarkára állni, hogy a vezetés megértse: a tanárhiány az észérveket nem írhatja felül, bár lassan a takarítók is oktathatnak, de pont ugyanennyire kontraproduktiv magasabb szintről tanerőt vételezni. Kizsigerelt, megfáradt, űzött gyerekek csoportján kívül semmilyen eredményt nem lehetett felmutatni.

Anna első kerületi iskolájában másképp alakult a helyzet. Itt is idillinek tűnt az indulás, a színházteremben felvonuló osztályfőnök-aspiránsok közül egy kellemesen bölcsészjellegű tanárnő lett a befutó, az osztálytársak már a felvételi után, a netes fórumokon felvették a kapcsolatot egymással, a covid összes jótéteménye ellenére erős szövetség kovácsolódott köztük, amire szükségük is volt, mivel hamar kiderült, hogy a neurotikus osztályfőnökük nem képviseli az érdekeiket. Idővel saját magánéleti válságai, problémái forrásai is a gyerekek lettek, akikről dehonesztáló prezentációkat készített a szülők számára, és idén, a ballagáson, egy olyan beszéddel búcsúzott a szülők, a ballagáson részt vevő vendégek előtt, amiben nem jó utat kíván nekik, hanem hosszan taglalja, hogy a reményteli kilencedikesekből micsoda vállalhatatlan csordává lettek. Még ha így is lett volna: tényleg ez volt az útravalója az osztályának? Na, de ne szaladjunk ennyire előre! Anna az angol mellé a francia nyelvet vette fel a gimnáziumban. Saját tanulmányaimból tudtam, hogy a francia kulcsa a kiejtés, és hogy az angol után nagyon nehéz feldolgozni azt, hogy ez a nyelv nem adja magát egyből, küzdeni kell érte, mire valóban használható tudásra tesz szert az ember. Az Institut Francais gondjaira bíztam, az iskolai keretek mellett itt tanulta a nyelvet. Bent remekül teljesített, a furcsa, kissé modoros, nyugdíj előtt álló, mindenki által félt és „megbecsült” tanárnő azonban egy idő után megneszelte, hogy magánkeretek között is folyik Anna franciaoktatása és hadat üzent neki. Zaklatta az iskolában, az órán, de volt, hogy messengeren, sőt telefonon is hívta, amivel a lányunk nem tudott mit kezdeni, viszont, hogy elkerülje az összes óra gyomorgörcsét, inkább záróvizsgát tett, a nőnél. Aki nem küldte meg időben a záróvizsga tételeit (nekem kellett lépnem az ügyben), az utolsó alkalommal pedig az Anna számára megküldött és a vizsgán számonkért nyelvi anyag nem teljes mértékben korrelált egymáshoz, és nem meglepő módon abból a nyelvtani részből volt nem kevés feladat, amely az Anna számára megküldött követelményben nem szerepelt.

Ezeket az évek során folyamatosan jeleztük az osztályfőnök felé, a jajsajnosezvan, majdbeszélekatanárnővel-en túl soha semmilyen segítséget nem nyújtott. Az osztályból Anna érettségizett le egyedüliként franciából, ötösre. Az azóta nyugdíjba vonult franciatanárnő hármas érdemjeggyel zárta tizenkettedikben, A hátrahagyott osztály számára az idei, azaz ötödik nyelvi tanévben az újonnan hozzájuk kerülő nyelvtanár kénytelen volt az abc-t és a számokat újra megtanítani (Anna üzeni, hogy nem az osztálytársai szellemi színvonalával van gond).

A magyartanárnő szintén a szent tehén kategóriába tartozott, egy másik gimnázium igazgatójaként funkcionáló férj elégségesnek bizonyult ahhoz, hogy a hírhedten rossz, de legalább kegyetlen tanárnő kimozdíthatatlan legyen, és kedvére szedje áldozatait. A tanórái a zanza tv youtube-on történő bekapcsolásából álltak, valamint abból, hogy megadta, melyik témakört dolgozzák ki a gyerekek, amíg ő feltételezhetően más osztályok dolgozatait javította a katedrán. Nem véletlen, hogy Annában nem virágzott ki az irodalom iránti szeretet, megtanulta, hogy pofára megy az osztályzás és bármennyi energiát is szán a dologra, az mindig hármas lesz, hiszen a dolgozatokon nem szerepeltek pontok, ponthatárok, csak egy-két elvétett pipa vagy hiányjel, és az érdemjegy. A tanárnő nem csak év közben szerette megszégyeníteni és zaklatni az általa nem kedvelt, kipécézett gyerekeket, hanem előszeretettel buktatta meg nem csak azokat, akiket tanított, hanem akiknek osztályfőnöke volt. Ezzel a kereszttel vágtunk neki az idei érettséginek, tudtuk, hogy bármire képes.

Már az írásbeli dolgozat elbírálása során akadtak erősen kérdéses húzásai, az osztály szinte egészétől az összes levonható nyelvhelyességi pontot levonta. A szóbelin azonban még tovább fajultak a dolgok, Anna sírva érettségizett, mivel éppen előtte buktatta meg az egyik osztálytársát, majd a bizonyítványosztás napján az is kiderült, hogy még egy gyerek áldozatul esett. Meglehetősen szabálytalan körülmények között. A vizsgaelnök helyett ugyanis a szaktanár húzatta az új tételt és folyamatos kérdésekkel akasztotta meg a felelőt, majd gondosan pont eggyel kevesebb pontra értékelte, mit amennyivel át lehetett volna engedni. Az osztályfőnök és az iskola egy emberként kushadt le, a kedden érettségiző gyerek osztályfőnöke ma már – a szülők kérdésére – nem emlékezett, hogy kik voltak a bizottság tagjai, és nem adott teljes betekintést a papírokba (nem nézhették meg a pecsétes papírra született jegyzeteket).

Az osztályfőnök azért a bankettre csak elment. Háttal ülve a gyerekeknek, külön evett, gondosan elfogadta a meglehetősen nagy értékű, külföldi utazásra szóló ajándékát. Mert ami jár, az jár. Megköszönni nem sikerült, se nekünk, se nekik.  

iskola_v

Tags:

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • Twitter
  • RSS

Comments are closed.