Krétai kalandok

A kilencvenes években – mint minden tisztességes, nyaralni vágyó magyar állampolgár – a nyugati nyitással egy időben, felfedeztük magunknak Görögországot. Nálunk nem az olcsóság, a tengerparti lét volt az elsődleges szempont, anyát minden esetben a görög kultúra, a régészet és a történelem hajtotta Görögország felé, amely komoly meglepetéseket tartogatott számunkra. A negyvenévnyi bezártság után számára is új terep volt a görög létezés, én pedig a magam suta kiskamaszságával léptem át a szocialista lengyel nyarak sorozatából a balkáni görög nyarak sorozatába, amely hegyek helyett tengert, zurek helyett suvlakit tartalmazott.

Görögország azonnal lehengerelt minket, a mediterrán életérzés itt olyan erővel tombolt, amit a szofisztikált olaszok nem képesek Rómáig bezárólag magukból kicsiholni. Az érintetlen partszakaszokban gazdag, az előszezonban még lelkes vendéglátóktól otthonos, a jó konyhától szerethető hely csetléseit és botlásait elnéztük, minden kicsit bejáratós volt, de kit zavart mindez, ha közben harapható oregánóillat várt ránk és a tenger morajlásával egyszerűen nem bírtunk betelni.

Ahogy az athéni beszámolóban már írtam, Görögország sokáig egyértelmű úti cél volt számunkra, elsőszámú kedvenc, otthonos, felfedeznivalókkal teli, amelyhez szívesen tértünk vissza minden adandó alkalommal, aztán egyszer csak győzött a kíváncsiságunk, és az élet jó húsz évre más irányba vetett.

A valenciai út után, az európai gyümölcs- és zöldségtermesztő országok közül Spanyolországot, Németországot, Magyarországot és Görögországot tömörítő Mediterranean Combo következő sajtóútja Kréta szigetére vezetett.

Kréta különleges helyet képviselt az emlékeimben, több mint egy hónapot töltöttem a szigeten, és ahogy ezt most sikerült felidézni, valóban szinte minden szegletében jártam: Chania, Rethimnon, Agia Gallini, Matala, Vai, Ierapetra, Agios Nicolaos és az Arkadi kolostor is megkapta a maga képzeletbeli zászlócskáját, ahogy Phaistos, Fodele, Kato és Ano Gouves, Hersonissos, Knossos, Skotino barlang és Sitia is. Sőt még a már Preveli Beach néven ismert partszakaszt is megjártam, mert a kalózok pálmafáit kihagyni vétek lett volna, a Líbiai-tengerről nem is beszélve.

Azaz szép emlékekkel és viszonylag nagy elvárásokkal indultam neki az útnak. A szervezésben voltak fennakadások, de végül kézhez kaptuk a papírjainkat és egy tavaszi délután – Athén érintésével – nekirugaszkodtunk.

Éjjelre értünk Chaniába. Egy rendkívül gyors becsekkolást követően, a langymeleg éjszakában elindultunk felfedezni a várost. Mivel a sétálóutca szélén laktunk, így eltéveszthetetlen volt az irány, csak követni kellett a meleget lehető, fényesre koptatott köveket a tenger felé, ahol a görög szigetekre oly jellemző tengerillat és a soha meg nem unható morajlás fogadott, a világítótorony sugarában elhelyezkedő, kivilágított kikötőben még zajlott az élet, a tavernák némelyikében még ittak, vagy javában vacsoráztak.

A hosszú út ugyan elcsigázott minket, de megérte egy kicsit bóklászni, elsétálni a velencei épületek előtt, a Giali Tzamisi mecsettől egészen a Firka erődig. Chania 1971-ig volt Kréta fővárosa.

A velencei épületekkel tarkított város nem csak hangulatos kikötővel rendelkezik, hanem az athéni Plakához hasonló bazársort is találni a belvárosban, mecsetek, templomok, múzeumok közül választhatunk, de szűk utcácskáiban csak úgy elveszni is külön élvezet, nagyon furcsa építészeti megoldásokkal futhatunk össze. A piacot keresni most nem érdemes, mert bár Chania hatalmas fedett piaccal büszkélkedhet, azt most az oldalfalakig lebontották, az építkezés jó eséllyel eltart még egy darabig.

A könnyed kis bemutatkozó séta után a kikötőbe vezető sétálóutcában, egy velencei korból maradt kapualjon átlépve furcsa, már-már valószerűtlen belső kertre és egy bárra leltünk, ahol jövetelünket megünnepelendő ittunk is egyet. A Boheme elnevezésű bárt jó szívvel ajánlom, ügyes koktélokkal operálnak, a hely pedig tényleg izgalmas (napfénynél is javasolt megnézni).

Innen már csak egy utunk volt, a szállásunkra, ahol néhány óra alvást engedélyeztünk magunknak. Másnap kék égre, meleget hozó hajnalra ébredtünk. Egy gyors és autentikus reggeli után (sült zöldségek, olajbogyó, feta, joghurt mézzel és dióval) elindultunk felfedezni a világítótoronyban végződő szakaszát a kikötőnek.

A Kücük Hasan mecset néven is ismert épületet megkerülve a világ egyik legrégebbi és egyik legszebbnek tartott világítótornya felé sétáltunk. A chaniai Faros építését 1595-ben fejezték be a velenceiek, azóta őrzi a kikötőt, 2006-ban az eredeti, velencei tervek alapján restaurálták és most valóban fenséges látvány nyújtott a reggeli fényben.

A világítótorony felé menet szembe találtuk magunkat a világ legfurcsább körforgalmával, úszó trafikokat láttunk, na meg persze olyan mennyiségű kóbor macskát, amelyet csak a görög szigetek tudnak kitermelni.

A felújítás valóban jól sikerült, a reggeli fényben optikai csalódásnak tűnt a toronyhoz vezető lépcsősor is, amelynek megmászása fizikai igénybevételt jelent egy bizonyos testmagasság alatt.

A csapat találkozójára visszasétáltunk a hotelig, majd buszba szálltunk és a part menti utakon, a tengert szemlélve kanyarogtunk el a viszonylag közel fekvő Kissamosig, amely Kréta legnyugatibb partvidékéhez tartozik. Az út során érdemes volt figyelni, ahogy a sziget belsejét uraló hegyvonulatokon fennakadt nedvesség sötét esőfelhőkbe gyűlve gomolyog, szinte egy helyben, miközben a tengerparton, a tenger felett ragyogó kék égen apró fehér pamacsok viháncolnak.

Limeniskosban már vártak miket. Ahogy az útról kibomlott a táj, megjelentek a hatalmas melegházak, a part felé futó lankás részeken egymást érték a fehér sátortetők. Mi a Falassarna csoport csomagolóüzemébe érkeztünk, ahol nap érlelte paradicsomok ontották azt az igazi nyárközépi illatot, ami egyet jelent a legjobb lecsókkal.

Kréta ebben zseniális, akkor terem meg nálunk minden, általunk kedvelt zöldség, amikor mi épp a fűtést csavargatjuk feljebb és némi derengésnek is szívből örülünk, és amikor a mi kertjeink ontják a paradicsomot, akkor pihennek meg a görög kertészek, abban a pár hónapban épp szünetel a paradicsomtermés.

A melegházak biztonságos környezetet nyújtanak a növényeknek és sokkal jobban ellenőrizhetővé és védhetőbbé teszik a termést a farmerek számára. A gazdag talajon növő, a helyi klíma sajátosságait kihasználó, mégis védett és kontrollált környezetben a természeti károk minimalizálhatók, a termesztés kiszámítható, a megrendeléseket könnyű időben teljesíteni, a legmagasabb minőségű termékeket kínálva.

 

A növények, zöldségek termesztését minden gazda saját földjén végzi, a leszedett zöldségeket azonban közösen dolgozzák fel, itt a Falassarna csoportnál is 300 gazdag közös munkájával találkozhattunk, hiszen a közösségi feldolgozásban és értékesítésben ennyien vesznek részt.

A paradicsommustrát követően a környéket fedeztük fel, megnéztük a rózsaszín homokos öblöt a közelben.

Elsuhantunk a Falassarna Beach mellett, majd egy kicsit beljebb merészkedtünk, esőfelhő-koronás hegyek közelébe, ahol a helyiek javaslatára betértünk a Gramvousa étterembe.

Gramvousa két kis aprócska lakatlan sziget Kréta partjainál, gondolom, innen a névadás, az étterem ajtaja azonban a Hobbit filmeket idézi, vagy afféle boroshordóba kínál bejáratot.

Az örök jó időnek hála kicsit minden kint is van, ami bent, a meleg szél átfúj a vendégtéren, a házat övező kert sarkában már egy ortodox templom rejtezik, a terasszal szemben, a tengeren túl pedig valahol a távolban Európa sejlik fel a lelki szemeink előtt.

A Gramvousában megtapasztalható az igazi krétai vendégszeretet, a lokális konyha, a görög tradíciók, minden igényes, magas színvonalon kínálva.

Már az étlap sokat sejtető volt, bátran bele is vágtunk a rendelésekbe, asztalunkra került számos fogás. Többek között olajbogyóval gazdagított avokádó salátát, tüskés cikóriával (stamnagathi) és friss krémes kecskesajttal (anthotyros) kínált görög salátát, csontján hagyott, grillezett bárányszeleteket, serpenyőben sütött, rizsszem tésztával körített tenger gyümölcseit kértünk, meg persze rakit, ami minden étkezés alfája és omegája.

Az ebédet követően Chaniába tartottunk, szabad délutánunkon bevettük magunkat a városba és minden zegzugába betekintettünk, a Panagia Trimartiri templomot minden irányból többféle sugarú körben megkerültük.

Közben elmerültünk az antikvitást/hűtőmágnest/ékszert/görög képzőművészek termékeit kínáló boltok választékában. Végignéztük az olajbogyó felhozatalt, majd a mecset oldalában kávézni tértünk, ki-ki saját vérmérséklete szerint választott lattét vagy épp egy múltidéző frappét, amit a görögök annak ellenére tartanak a kínálatban, hogy időközben megtanultak tisztességes kávékat és kávés italokat készíteni.

Az estig tartó sétát közös vacsora követte, természetesen az öböl partján, a Firka erőd közelében. Szemben velünk a fárosz ringott a horizonton, az időjárás meg bőven lehetővé tette, hogy néhány hőgomba beüzemelése mellett, egy kifejezetten krétai konyhát vivő étterem, az Arismari teraszán, a parton együnk.

Másnap dél felé vettük az utunkat. A szállodából Agia Gallini és Matala között fekvő településre, Tympakiba indultunk, ahol a helyi agráripari szövetkezetnél tettünk látogatást. Kréta egyértelműen Görögország éléstára, de sok esetben Európáé is.

A Messara-síkságon gazdálkodó helyi farmerek az elmúlt években jelentős helyet vívtak ki maguknak az ország zöldségpiacán, főbb terményeik közé tartozik a paradicsom és az uborka, de dinnye, görögdinnye, szőlő, paprika is szerepel a szortimentben. A termékeket meghatározott eljárások szerint termesztik, képzett tudományos munkatársak figyelik és támogatják a szövetkezetben lévő gazdákat. A Messara-síkság egyébként Görögország egyik legfontosabb mezőgazdasági régiója, ahol ideálisak az éghajlati viszonyok, ennek köszönhetően a szezonon kívüli zöldségek teljes volumenének nagy részét lefedi az itt termett mennyiség. Az itt termesztett zöldségek kiváló ízéért a síkság termékeny, gazdag talaja is felelős.

A déli part északi csücskéről a déli part keleti vége felé tartó utunk csúnyán megbicsaklott. Kréta a jelek szerint erős meglepetéseket tartogatott a sziget infrastruktúrájában járatlan, úthálózatát és domborzati viszonyait nem ismerő kísérőink számára, így a gyors és fájdalommentes, alig két órás utunk egy szerpentinekkel tagolt, a krétai hegyláncok minden vonulatán tett kirándulással megtűzdelt menetté vált, sűrű eltévedésekkel, térerő teljes hiányában helyi erők bevonásával és egy ebéddel valahol a sziget legbelsejében.

Öt órával később már meg is érkeztünk aznapi második helyszínünkre, amely ugyan látnivalót nem tartogatott számunkra, de innen legalább egyenes út vezetett Ierapetrába, Európa legdélibb városába.

30 évvel ezelőtt, mikor először vetődtünk a szigetre, anya noteszében már akkor is ott virított Ierapetra. A halászfalunál egy jottányit sem nagyobb város ugyan a minószi időkben a déli part legfontosabb kikötőjének számított (majd a kalózok vették birtokba, végül a velenceiket karolták fel a 12. század környékén), de ott jártunkkor a turisták felbukkanása élményszámba ment.

Tisztán emlékszem, hogy miután megtaláltuk azt a romos épületet, amely egy éjszakáig szállást adott Napóleonnak a dicsőséges egyiptomi hadjáratból hazatérvén, alig találtunk éttermet, ahol megebédelhettünk volna. Ierapetra ehhez képest nagyon kinőtte magát, partján ma már korzó díszeleg, parti házai aljának mindegyikében étterem vagy kávézó található, egy tisztes, nyüzsgő főutcát is magáénak tudhat, számos bolttal és bárral.

A szállodában való becsekkolás után újra a városba indultunk, az alkonyi fényekben gyorsan körbejártuk, megkerestük azt a bizonyos házat, ami ma már Napóleon házaként van aposztrofálva, amit azért erős túlzásnak érzek. A ház nem látogatható, de a papírmasé Napóleonnal lehet és kell is lőni egy selfie-t.

Ierapetra az alkonyt követően is élettel teli maradt, mi is kerestünk egy kellemes kis teraszt a főutcán, ahonnan szemmel tartottuk a bulizni induló, családdal vacsorázni térő, barátokkal összefutó görögöket, miközben remekbe szabott koktélokat ittunk.

Másnap reggel is tettünk egy kört a városban, néztük a tengert, kicsit elméláztunk a parton, ittunk egy hibátlan kávét a számtalan reggeliző egyikében, finoman megvívva a magunk csatáját a helyet uraló helyi férfi lakossággal.

Ierapetra ideális választás, ha Kréta mezőgazdasági értékeit szeretnénk bemutatni vagy megismerni. Európa legdélebbi csücske ugyanis egyedi mikroklímával rendelkezik, a napsütéses órák száma az egeket verdesi (itt a legmagasabb egész Görögországban), így – Kissamoshoz hasonlóan – rengeteg fóliasátorban terem a görögöknek és az európaiaknak szánt zöldségek és gyümölcsök hada, köztük a banán is. A sátrak nem csak védenek a kártevőktől, hanem saját ökoszisztémával is rendelkeznek, amelynek például részét képezik a beporzást végző méhek is. Bár első hallásra az üvegház steril környezetnek tűnik, mi inkább arra láttunk példát, hogy a rendszerezhető, kiszámítható, de alapvetően a helyi viszonyokra épülő gazdálkodás alapjait jelentik itt Krétán.

Ierapetra környékén több szövetkezetet is felkerestünk és farmerekkel is találkoztunk, ami messze az egyik legszerethetőbb élménnyé vált utunk során, hiszen – a fóliasátrakba nyert bepillantás mellett – megtapasztalhattuk azt a fajta vendégszeretetet, amely ennek a szigetnek a sajátja.

Jártunk a Notos, a Kamiros és az Anatoli szövetkezeteknél, ez utóbbinál még kibicként a zöldségek aukciójában is részt vettünk, ami igazán izgalmasnak tűnt. A farmerek ugyanis ebben az esetben nem közösen értékesíti a terményeiket a világ piacaira, hanem a világ jön el ide, Ierapetrába, hogy szemrevételezze az árut, majd az adott gazda adott terményéből összeállított adott kontingensre ajánlatot tegyen, és ezzel részt vegyen az aukción.

Az ajánlattétel titkos, minden esetben a legmagasabb ajánlati összeg nyer. Az elnyert kontingenst pedig ezt követően szépen be is dobozolják és ki is szállítják a nyertes számára.

Ierapetrából a sziget legkeskenyebb pontján északnak indultunk, Pachia Ammos felé, majd innen Knósszosznak vettük az utat. Knósszosz az én rögeszmém volt, a minószi kultúra Kréta sajátja, szerintem nem lehet és nem is szabad úgy beszélni Krétáról, hogy nem teszünk említést erről a letűnt korról, amely az egyetemes kultúra része, amelyet ha nem is ismerünk alaposan, de a legendák, a görög regék okán meglepően sokat tudunk róla. Hiszen innen menekült el Daidalosz és Ikarosz, itt élt a Minotauruszt, Ariadné fonala itt tekergett végig, Thészeusz itt aratott győzelmet.

A krétai minószi kultúra volt az első fejlett civilizáció Európában, amely hatalmas kereskedelmi hálózatot teremtett, bonyolult épületkomplexumokat, lenyűgöző műalkotásokat hagyott maga után, amelynek leglátványosabb mementója a Sir Arthur Evans által feltárt és rekonstruált Knósszoszi palota, amely egy közel 1300 szobából álló épületkomplexum csekély része csupán.

 

A minószi kultúra ezen helyszíne megosztja a régészeket, a történészeket, a látogatókat és mindenkit, aki állást kíván foglalni az ügyben: helyesen tette-e Evans, amit tett. Az én meglátásom szerint igen, az első utunk alkalmával hatalmas területen háborítatlanul barangolhattuk be a palotát, amely nem egy tucat térdig érő rom és a fantáziám közös alkotásaként maradt meg az emlékezetemben, hanem valódi terek bomlottak ki szemem előtt, amelyekhez sokkal jobban tudtam kötni históriákat és a valós/vélt történelmet is.

Knósszosz meglepő volt most. Se tömeg, se meleg, a koncentrációmat nem vitte magával az életösztönöm, hogy vizet és árnyékot keressek, a 20 fokos, kicsit párás, kellemesen szűrt fénnyel megáldott délutánban a saját ritmusunkban bandukolhattunk fel s alá.

A termek jelentős részét a tömegturizmusnak hála már lezárták, üveg mögé szorult a trónterem, teljességgel elzárttá váltak a királyné lakosztályának termei, ellenben – elegáns színfoltként – számos páva költözött a romok közé.

A meglepően visszafogott középhőmérsékletnek és az alig lézengő turistáknak hála Knósszosz most új arcát mutatta, a kisebb terek helyett a palotakomplexum egésze vált befogadhatóvá, nagyon szépen látszottak a központi tér köré szervezett épületek, az egész szerkezeti egység megmutatkozott.

Knósszoszból már Iraklionba, a mai fővárosba indultunk. Itt is gyors lepakolás következett, hogy minél kevesebb időt veszítsünk, majd elindultunk felfedezni a belvárost.

Iraklion mindig is zajos és nyüzsgő volt, de a nagyvárosi jelleg helyett a belvárosban most sokkal inkább laza, szinte tengerparti hangulat uralkodott. A velenceiek sok évszázados uralma meglátszik a városon.

A Rocca al Mare erőd mellett a belváros épületein, az egész hangulatán nyomot hagyott Velence, amelyet az Oszmán Birodalomnak sem sikerült kitörölnie.

A Loggia és a X. századból származó, gyönyörűen felújított Agios Titos bazilika mellett felsétálva a Morosini kutat hamar megtaláltam, aztán jöhetett a bazár, amelynek a végében ott várt ránk a Bembo kút fejnélküli szobra. Innen visszasétáltunk a kikötőbe és part mentén található Krétai Történeti Múzeum takarásában vacsorázni tértünk.

A közös étkezés csodája, hogy ezernyi tétel asztalra kerül, nincs nyomás, hogy mindent megegyünk, de kóstolni lehet és kell is. A vacsoránk szerves részét képezte ezen az estén is a tzatziki és a horiatiki, de mellé érkezett dolmades, azaz töltike, grillezett húsok, hajában sült krumpli, loukoumades, friss gyümölcsök és persze raki és a ház igazán kellemes és üde fehérbora. Szép, ízletes zárása volt ez a krétai utunknak.

Kréta ma is jó célpontja lehet annak, aki felfedezni vágyik. A kiaknázatlan múlt most izgalmas lehetőségnek tűnik még számomra is egy újabb visszatérésre, és abban is biztos vagyok, hogy a vad és zabolázatlannak tűnő nyugati partvidéket is örömmel járnám újra. Ki tudja. De addig is a téli hónapokban alaposan szemrevételezni fogom a boltok polcain a zöldséges ládákat, hogy melyik gazdaságból érkezik az a paradicsom, uborka, paprika vagy épp padlizsán, amelyet a család asztalára teszek, és tudom, hogy jó érzéssel fog eltölteni, ha azoknak a gazdáknak a terményeiből sikerül vennem, akiknek a munkáját közelről szemügyre vehettem a szigeten.