Genevieve Gornichec – A boszorkány szíve

Az északi mitológiával mindig hadilábon álltam. Korai operai kiképzéseimnek hála hallottam a valkűrökről, a Valhalláról és Wagner soha véget nem érő alkotásaiból hét-nyolc-tíz éves fejjel azt szűrtem le, hogy az északi isteneknél unalmasabb a földön nincs. Aztán jöttek a Marvel alkotások, megint csak nagyokat bőcögtem Odin, Thor vagy épp Loki nevének említésekor, tudtam, hogy mi az a Ragnarök, úgy nagyjából, de semmilyen történetfolyammá nem bírtam volna összeállítani. Egyszerűen nem ment, amíg a déli istenek történeteikkel együtt vígan masíroztak be a képzeletembe, addig az északiak visszavonultak csarnokaikba és – enyhén sértetten – várták, hogy én kopogtassak.

Várhatták.

Egészen mostanáig.

A boszorkány szíve ugyanis végre helyre tette a dolgokat, egy nagyon női, nagyon északi, letisztult, a humornak mégis utat engedő, archaizáló, de helyenként kikacsintósan modern szöveg hozta el számomra a megváltást. Gullveig, Angurboda azaz a Vasboszorkány történetén, szemén keresztül végre helyére kerültek a lassan negyven éve kerülgetett kirakós darabjai, összeállt a kép, formát öltött – nagyjából – az északi mitológia összetett világa, amelyben meglelte helyét minden korábban kissé gyökértelenül sodródó szereplő, érthetővé váltak a konfliktusok és a Ragnarök. Angurboda tökéletes mesélője a történetnek, a sokszor kegyetlen, kiszámíthatatlan ászok és óriások mellett ő képviseli az otthon melegét, hordozza magában a feltétlen szeretet és a megbocsátás képességét, teszi emberivé az istenek világát.

Gornichec prózája meglepő, ügyesen tagolt, a mitológiai történethez illő szövegkörnyezet ellenére közérthető, szórakoztató, érzelmes, de nem túlfűtött, képei szépen rajzolódnak ki az elménk falán, a Vasboszorkány történetével szerethetővé, érthetővé válik az északi mitológia egy fontos, sokszor, sok formában megénekelt része.