Egy monogramos szalvéta, egy címeres tányér és egy gombás recept

Nagyjából ennyi maradt a Fráter örökségből.

Amikor én még kislány voltam, és a hatalmas, huzatos, nagypolgári Ág utcai lakásban éltünk, akkor a hétköznapi étkezéseink során rendre egy kék mintás, címerrel díszített készlet darabjaira tálalt anya. Számomra ebben semmi különös nem volt, ez szoktam meg, nálunk nem volt narancssárga ufókkal tarkított, apró virágokkal megszórt gránit tál, helyette voltak ezek a finom mívű tányérok, mélyek és laposak, amiből nagyon jól lehetett kanalazni a vasárnapi húslevest, és ideálisnak bizonyultak a takarítások napjára időzített örök paprikás krumplikhoz.

Ahogy nőttem és másutt is rám harangoztak, úgy tűnt fel, hogy a nagy átlag nem ilyen holmiból étkezik, nagyjából ekkor tudatosult bennem, hogy a címer anya imádott harmadik férjéé, azaz a Frátereké.

A Fráter család és anya viszonya meglehetősen hányattatott volt, valószínűleg sok olvasata van, én anyáét ismerem, és bevallom, nekem az tetszik. Az ő története egy kortalan szerelem históriája, amelyből ő egy valóban egyéniséggé forrott harmincasként távozott, egy második özvegységgel és egy elmenekült család masszív utálatával a messzi Svédországból.

Ám a Fráterek emléke megmaradt, az ottmaradó tárgyakban tovább élt a család, és én, bő tíz évre rá ebbe a furcsa hagyatékba születtem bele – immár a negyedik házasság révén – és éltem együtt olyanféle szimbiózisban ezekkel a tárgyakkal, ahogy azt eleink tették az elhunyt tanti nászajándékba kapott porcelánjaival és a soha nem használt, soha ki nem bontott ezüstjeivel.

És ez a tányér, amit tegnap előkaptam a fotózáshoz, egyszerre újra rám zúdította az Ág utcai létezést, a teret és az időt, a porszagú szekrényekben rejtező könyveket, a spejz semmivel össze nem téveszthető zajait és illatát, apám vastag jókedvével átitatott ebédjeinket, és anya főztjének otthonosságát.

Jó volt erre tálalni és még jobb volt ebből a tányérból enni. Azt hiszem, ha nem is minden nap (nehogy elkopjon a varázs), de néhanap előveszem, és igazi házi kosztra használom majd.

A monogramos szalvétát pedig hagyjuk. Az egy másik történet.

Fasírozottal töltött portobello

8 db portobello

40 dkg darált sertéshús

1 ek. vaj

1 db vöröshagyma

2 tk. pirospaprika

8 ek. tejföl

frissen őrölt fekete bors

só

A hagymát finomra vágom, majd vajon megdinsztelem. Amikor már üveges, akkor hozzáadom a húst, kifehérítem, sózom, borsozom, majd paprikával megszórom, egy ujjnyi vizet öntök alá és félig fedve 20 percet párolom.

Közben egy tepsit kikenek olajjal, a portobellók tönkjét kiszedem, a kalapokat a tepsire fektetem. Finoman sózom. Az elkészült húst – a szafttal együtt – a nyolc kalapban elosztom, majd egy-egy evőkanálnyi tejföllel koronázom, és a végén egy kis sajtot reszelek rá.

190 fokra előmelegített sütőben addig sütöm, amíg a sajt megszínesedik. Párolt rizzsel tálalom.