Szigetélmény, egyedül
Az egyke gyerekeknek van egy sajátja: megtanulnak önnön társaságukban lenni, sőt – annak ellenére, hogy folyamatosan egy testvérre, egy soha el nem szökő legjobb barátra vágynak – igényük van néha a minőségi magányra.
Ezt a minőségi magányt manapság előszeretettel fordítjuk énidőnek, ami nagyon frappáns, de nem feltétlen fedi a valóságot, mert ugyan a delikvens ilyenkor jószerével önmagával kell, hogy megelégedjen, de ez sokféle közegben és sokféle módon megvalósulhat, a hangsúly pedig a minőségin van.
Az elmúlt közel 20 évem nem a minőségi magánytól hemzsegő pillanatokkal telt, leszámítva az olvasás édes óráit, ám ahogy önállósodnak a Nők, úgy vannak olyan tér-idő felvillanások, amikor lehetőségem van egy kicsit magamban lenni.
Ilyen volt a tegnap este is, amelyet a The National-nek szenteltem a Szigeten. Bár több tervem is volt a napra, a melegre és a koromra hivatkozva ezeket gondosan elengedtem, hogy prücskörészve átolvassam a délutánt, majd hét óra után kisétáltam a Szigetre, a Nagyszínpad mögött megcsodáltam a zenés naplementét, kivártam, amíg az őrült Macklemore fenekestül felfordítja a rajongóit, majd egyszerűen lesétáltam a színpad elé, a korlátnak dőlve kényelmesen elhelyezkedtem, és vártam, hogy mit is tartogat a The National.
Nem mondanám magam rajongónak, sokáig egyáltalán nem is hallottam erről az idén 20 éves formációról, egészen addig, amíg a Trónok harcának egy bizonyos epizódjának végén, a stáblista alatt fel nem hangzott az a bariton és a Castamere-i esők. Azonnal utánanéztem a pasasnak, majd egy-két hétig hallgattam a számaikat, megállapítván, hogy pont azt a fájdalmas, szövegközpontú entellektüel hangulatú zenét tolják, mint anno az REM.
A tegnap esti koncert azonban meggyőzött arról, hogy ne csak koca hallgatója legyek a zenéjüknek. A halkan, szinte eszköztelenül színpadra lépő Matt Berninger elképesztő erővel szögezte magához a közönséget, nem fújt trombitát, nem tapsoltatta, énekeltette meg a rá várókat, nem öltözött hatszor, csupán fejét finoman félrehajtva belesúgta a mikrofonba a fájdalmát.
Karizmatikus figurája tökéletesen magával ragadott arra a másfél órára, nem csak az, ahogy a dalokat énekelte, hanem az is, ahogy a közönségével bánt, nem lekezelően, nem öt percenként elordítva, hogy milyen tökéletesek, hanem közöttük járva, dedikálva, megélve a koncertet a dühöngőből is.
Az estém azonban nem ezzel az élménnyel ért véget. Mivel fiatal volt még az idő, így 11 felé, ezért elugrottam egy hibátlan pizzáért a Digóba, amely – a VIP mellett – a Sziget mindenki által látogatható részén szintén fellelhető, és egy pármai sonka hullámokkal megpakolt, bivalymozzarellás pizzával zártam az estét. A pizzám forrón, rusztikusan terült el előttem, füstös ízében ott izzott a kemence 400 foka, amelyben a friss tészta uszkve 90 másodperc alatt sül készre. Mi ez, ha nem minőségi fast food?
Tökéletes pizza a remek koncert után
