A Nők, a színház és én
Végre! Igen! Beértek a Nők!
Ebben a boldog tudatban leledzem most már hónapok óta, mert egyszer csak megszületett, kikelt, feltámadt a Nőkben az értő néző, aki nem azért megy, mert módi, hanem mert zsigerileg vágyik rá. Ok, Zsófi esetében ennek a látványos elemei még elmaradtak, de láttam, ahogy a Mondjad, Atikám! próbáján teljesen beleveszett a darabba.
Egyszóval: halleluja, kibekkeltem ez a 13 évet, amiben persze számtalan színházi, operai esemény volt, de sok esetben úgy éreztem, hogy a Nők jobban szenvednek, mint a halódó főhős. Operában kivétel csupán kettő akadt: a Varázsfuvola és Rigoletto, amit viszont kifejezetten élveztek. A színházi próbálkozásaim csekélyek voltak, a gyerekdarabok egy részével komoly gondban vagyok, mert, ahogy a lakosság egy jelentős része, úgy sajnos a színdarabírók is hülyének nézik a gyerekeket és ennek megfelelőek az előadások is. Üdítő kivétel volt a Dzsungel Könyve, a szívemnek oly kedves Padlás illetve a Czigány Zoltán meséiből született Csoda és Kósza.
A tavalyi Shakespeare-év azonban változást hozott, főleg Annánál. Az angolok ezernyi előadásából szívesen szemezgetett és kedvenc színészének, Benedict Cumberbatch-nak hála Hamlet ideje is elérkezett, Anna zokszó nélkül ülte végig a darabot az Urániában, s én bár kissé szkeptikusan álltam a moziban színház megoldáshoz, nagyon hamar azon vettem észre magam, hogy nem hogy nem zavar, de kifejezetten jó ennyi szögből és sokszor a színházi széksorokból soha el nem érhető közelségből látni a darabot.
Shakespeare azóta számtalan filmen keresztül nyeri el folyamatosan a lányok kegyeit, hódít a vígjátékokkal, az elsőnek látott Hamlet pedig elfoglalta az őt megillető helyet.
Éppen ezért most új vizekre eveztünk, s Tom Stoppard darabjai közül a Rozencrantz és Guildenstein halott Old Vic-béli National Theatre darabjával bővítettük tovább a Hamlet-érzést, új nézőpontot keresve az örök darabhoz.
Tom Stoppard első és egyben talán legmeghatározóbb remekművéhez már a kilencvenes évek elején, pontosabban 1990-ben készült egy fantasztikus film, Gary Oldman és Tim Roth főszereplésével, de őszintén felkeltette a kíváncsiságomat a most futó mozi-színházi darabban az egykori Potter, Daniel Radcliffe, akit már próbáltam elcsípni felnőtt színészként egy borzasztó viktoriánus horrorban, de nem bírtam cérnával a filmet. Itt végre láthattam, hová serdült, öregedett Daniel.
A darab önmagában egy hatalmas fricska. A két kisember sodródásának története egy királydráma árnyékában, ahol – valljuk be – csak a töltelék szerep jut nekik, ők azok, akiket Shakespeare sercegő lúdtolla csak akkor vet papírra, amikor a történet folyamán picit, icipicit lökni kell. De ebben ennek a két jómadárnak aktív szerep nem adatik, biodíszletei csupán a darabnak. Stoppard se igazán tud belőlük többet kihozni, hiszen szervilisek, megalkuvók, alattvalói a királynak, Hamletnek, nincsenek céljaik és alapvetően nem tartanak sehová. De Stoppardnál érzik ezt, lassan feldereng előttük – a darab adta háttérnek köszönhetően – hogy mennyire célja vesztett, minden egyediséget nélkülöző az ő személyiségük. S mégsem. Nagyon szép monológnak illő dialógusokban kapunk képet róluk, amit csak tovább árnyal vagy épp szövegkiemelővel alaposan áthúz a Helsingörbe tartó, ott tartózkodó majd velük hajózó csepürágó társaság.
A Hamlet és a két figura története két párhuzamos dimenzióban halad, amire a rendezés rá is erősít, vannak ugyan átfedések, de valódi tartalmi híd nem jön létre a két univerzum között. Amíg Rosencrantz és Guildenstern a Hamlet gördülékeny voltához adnak hozzá csekélységükkel, addig az ő történetükön is csak néha-néha böccint valamit a hamleti történés (nem is eseménydús a létük). A dimenziók közötti átjárás csak a színészek számára adott, ők láthatók mindkét világban, kulcsszerepük van a cselekmény alakulásában, hol tettel, hol szavakkal teszik egyértelművé a dráma kimenetelét.
Radcliffe mellett érdemes megemlíteni a Guildensternt játszó Joshua McGuire-t, akivel példás, de nem erőltetett összhangban viszik végig az előadást és David Haig-ot, aki valódi főszereplőjévé lép elő a darabnak, színes, ügyesen ripacskodó, gazdag érzelmi skálán futó színjátékával.
Ha néznétek a National Theatre előadásait, akkor lessétek meg a Uránia oldalát, mert a Stopprad darabot decemberben is láthatjátok és a Benedict-féle Hamlet szintén újra műsorra kerül kora tavasszal.
