Az a jó a rádióamatőrködésben,
hogy olyan kimerítő sport, hogy az azt űzőknek gyakran és
kiadósan kell étkeznie. Mivel a baráti társaságból
verbuválódott sportolók egy része Budafok/Őrmező környékén
lakik, így a múltkor errefele kerestek valami vendéglátó
egységet, ami kellően nem franciás, nem agyon cizellált, de
megfelel az ízlésüknek.
A férjem igen jóllakottan és
elégedetten tért haza. Miután elsorolta, hogy milyen
emberes étkeket kaptak és miről szólt a társalgás, azt is
megemlítette, hogy jól értesült pletykák szerint a helyet a
Gellért szálló régi séfje üzemelteti, akinek elege lett a
nagyúri pompából és inkább szívből főz, masszív, magyaros
ételeket.
Múlt héten, egy idegőrlő
cipővásárlás után, úgy, de úgy megéheztünk, hogy muszáj
volt enni valamit…nekem meg eszembe jutott, hogy a térdig bejárt
outlet nem esik messze a Budaörsön megbúvó étteremtől. Kicsit
stresszes kocsikázás után (férj csak kósza emlékeket őrzött
a hely hollétével kapcsolatban) lecsalinkáztunk a főútról. Ha
nem is tudtuk volna, hogy az utcában hol találjuk az éttermet,
akkor útba igazítottak volna a ház előtt tömött sorban parkoló
autók. Bent kissé túlmelegedett étterem, mögötte/mellette
kellemes fedett kerthelység, hátul csúszdás gyerekrésszel.
Az étlap a 20-25 évvel ezelőtti
budai kiséttermek étlapjait idézi. Olyan, mintha a Tabáni kakas
választékát nézném, gyerekként.
Nem mondom, hogy az lett volna a magyar
gasztronómia aranykora, de mindenesetre a naaagy éttermi
globalizáció előtti időszak volt, amikor még lehetett velőt,
pacalt, májat, húslevest enni, pörköltök széles választékához
házi kovászos dukált és mindezért nem hagytuk cserébe ott a
gatyánkat, miközben a tányéron csak díszítésnek tűnik a
felszolgált étel.
A férjem húslevessel indít, ami ízre
egy igen gazdag zamatú csontleves, benne kellő mennyiségű
zöldség, tészta. Részemről a főétel kiválasztása kitölti a
levesnek/előételnek szánt időt (gyerekkorom óta szeretek
elmerülni az étlapba és ez olykor, sőt inkább mindig magával
hozza, hogy totál döntésképtelenné válok). Főételnek
böllérmáj kerül a családfő elé, nekem meg egy hatalmas adag
orly hagymával díszített rostélyos érkezik. A máj, finom,
omlós, ízletes, a lecsós alap nem nyomja agyon, hanem kellemesen
zaftossá teszi. A rostélyos szintén omlós, pont annyira mustáros,
amennyire kell, nem cipőtalpas, nincs kiszárítva, egyszóval
tökéletes. A hagymáról meg ne is beszéljünk (rajongok érte!!).
Desszertnek már nincs helye. Kicsit
még hátradőlve pihegünk, hallgatjuk a mennydörgés moraját,
majd hazaindulunk. Úgy egy órával később rém romantikus
körülmények között, egy benzinkútnál jégkrémezünk egyet.
Fenyő étterem