Róma örök

Nem csak örök, hanem megunhatatlan. Az idei őszbe pont belefért pár nap római lét, amit a felújítások híre sem tudott hátráltatni: Róma hívott és mi mentünk. Ildi barátnőmmel hosszabb ideje terveztünk már egy ilyen típusú kiszakadást a hétköznapokból, de az élet mindig közbeszólt vagy csak nemes egyszerűséggel elhalmozott minket feladatokkal. Most azonban minden összejött, egyedül az időjárási előrejelzések kezdtek komorabbnál komorabb képet festeni, ahogy jött a tervezett utazás időpontja.

Korai gépet választottunk az érkezéshez, de így is jó időbe telt, mire a városba értünk. A Leonardo expressből kidőlő turisták után a Terminin is az a képzetünk támadt, hogy elképesztő mennyiségű turista lehet a városban, ám mire a Vatikánhoz értünk, valahogy eloszlott a nép és nem is nagyon gyűlt fel a szokott helyeken kívül (Trevi, Szent Péter tér). A csomagjainkat gyorsan ledobtuk, majd vetettem egy pillantást az időjárás appra és az égre, egyik sem kecsegtetett semmi jóval, így a város tempós átszelését terveztem be, hogy lássunk is valamit, mielőtt lecsap a három napra hirdetett ítéletidő. A szállás megint a lehető legjobbra sikeredett. A Vatikán környékén lakás nálam nagyjából hitbéli dolog, az elmúlt évtizedekben bevált, nem szívesen módosítok rajta. Legutóbb a Nőkkel a Gianicolo oldalán laktunk, ami szintén jó volt, de tömegközlekedésileg inkább az Ottaviano metró környéke a nyerő, innen gyalogszerrel és járművel is minden könnyedén megközelíthető. A Vatikántól a metróhoz induló út melletti lakhelyünk ideálisnak tűnt és a kezdeti lelkesedésünket aztán tovább növelte, hogy tökéletes reggelizőt és még egy Conad típusú szupermarketet is találtunk a közelében (értsd: 200 méteren belül).

Ahogy elindultunk a Vatikán felé, az is kiderült, hogy mi okozza az őszi turistadömpinget: A 2021-ben útjára indított Püspöki Szinódus most folytatódott, a világ papságának jelentős része, az apácákkal és a zarándokokkal kiegészülve, mind ezen a héten tartózkodott az örök városban.

Amíg a kolonádok takarásában kávéztunk az egyik szűk mellékutcában, láttunk is nem egy kellemesen elégedett, a középkortól az aggig terjedő skálán mozgó egyházi személyt, aki a szinódus idei témáit boncolható előadásokról érkezhetett. A mostani a missziós egyházról, a hívekhez való közvetlenebb kapcsolatokról, az átláthatóságról és a nők egyházban betöltött szerepéről, annak növeléséről szól. Nem meglepő módon nőt, na, azt alig láttunk.

Miután megkerültük a Szent Péter teret és elfogyasztottuk az első, valamirevaló kávét, elindultunk a szokásos útvonalat követve. Mivel az Angyalvár előtti hidat is épp tatarozzák, így a folyó kanyarulatában lévő kisebbik hídon léptünk át a túlpartra, ahol hamar elnyelt minket a nyüzsgő város.

Az apró utcák, az ismert utcasarkok, a parányi boltok, a megannyi kávézó mögött felsejlett a Navona, amelynek kútjait a 2025-ös Szent Évre való tekintettel renoválják. A javítási munkákat végző nőkön sikerült Ildinek rögvest szemléltetnem az olasz la bella figura elvét, mutatós sminkben, tökéletes frizurával zajlottak a javítási munkák. Én még a magassarkún sem lepődtem volna meg, de azt pont kitakarta a kút kávája.

A Navonán kerítettünk egy adag frissen sült gesztenyét és azt majszolva csellengtünk tova, a Pantheon felé. Út közben még belefutottunk a kedvenc tereim egyikébe, a rokokó palotákkal szegélyezett parányi Piazza S. Ignazio di Loyolába, ahol rögvest be is léptünk a Szent Ignácról elnevezett jezsuita templomba, hogy alaposan szemügyre vegyük az optikai csalások sorában előkelő helyet elfoglaló mennyezetfreskót.

A tiktokok világa ennek a templomnak is elhozta a népszerűséget, a bejárattól állt a sor most is, tele azokkal, akik könnyedén, egy nagy tükör segítségével szeretnének eligazodni a Szent Ignác megdicsőülését ábrázoló mennyezetfreskón vagy csak újra kívánják alkotni a közösségi oldalakon oly népszerű videókat.

Amíg itt eluntuk magunkat a soha el nem fogyó sorban, addig a Pantheonnál egészen gyorsak voltuk. Az utóbbi évben fizetőssé tett templomot most is sokan látogatják, de azért érezhetően csökkent a lelkesedés, mióta 5 euróba kerül megnézni Hadrianus császár hagyatékát. Az opeionnal betetőzött kupola persze minden pénzt megér, szedik is rendesen, nincs benne hiba.

Alaposan megnéztük most is, leróttuk kegyeletünket a királyi holtak és Raffaello előtt, kitörtük a nyakunk, vicces képeket csináltunk, szót ejtettem a Barberiniekről (Quod non fecerunt barbari, fecerunt Barberini. – Amit nem tettek meg a barbárok, megtették a Barberiniek.), majd kiléptünk a 16 monolit oszlop alá alélni, aztán jöhetett a Trevi-kút. A Trevi felújításán már hetekkel korábban számtalan tiktokker kapta fel a vizet, teljes stresszben mutatva meg, hogy micsoda aljasság, hogy még ez is le van zárva. A Trevi eddig ennyire élhető leginkább éjjel volt, a barikádot könnyű volt „megkerülni”, a kúttal szemközti Benetton bolt emeleti ablakából ugyanis csodás kilátás nyílt a kútra és az abban dolgozókra is.

Ideje volt ebéd után nézni. Az elmúlt években a MamaEat mindig ötösre vizsgázott, így most is vele nyitottuk a szezont, a Trastevere szívében található étteremmel mindenki jól jár, hiszen két külön konyhát visznek, egy átlagosat és egy teljesen gluténmenteset. A Largo di Argetinán felkapaszkodtunk egy buszra, majd a Tevere túlpartján felkutattuk az éttermet és gyors ütembe rendeltünk két pizzát.

Én maradtam a Firenzében felfedezett Rustico mellett, a hagymás tört krumplival felszórt, sajttal meghintett pizza tökéletes volt most is. Békésen és hosszan ebédeltünk, majd a városrész felfedezésére indultunk.

A Trastevét nem lehet nem szeretni, bohém, nyitott, zajos, színes, kisvárosi méretei otthonossá teszik, a Santa Maria in Tevere bazilika meg talán Róma legszebb temploma.

Addig-addig kóstolgattuk a környéket, amíg ránk esteledett és mi lassan, a Teverét követve visszaindultunk a Vatikánhoz.

Nem kellett egyikünket sem altatni (úgy, hogy egész éjjel folytatódott a Via Ottaviano teljes felületének felújítása, szólt a flex).

A reggelihez nem kellett nagy hajtóvadászat, konkrétan a szomszéd házban megtaláltuk az ideális helyet, ahol jó kávé, kellemes hangulat, barátságos személyzet, szimpatikus tulaj és remek reggeli várt ránk.

Kellett is az energia, mert nagy terveim voltak. Ugye, abban maradtunk, hogy jó lenne, ha én is más szemmel néznék most a városra, így olyan programokat is beillesztettem és úgy forgattam meg a jól bevált útvonalakat, hogy ez is megvalósulhasson. A Borghese kert aljában kiköpött minket a metró és mi szép komótosan felkaptattunk a csónakázó tóig.

A tó vizén a világ tartalomgyártóinak java alkotta újra a most oly népszerű videókat, a ragyogó napsütésben kacsák és sirályok ringtak, az egész idillikus és mérhetetlenül vicces volt, lévén, én nem tudok evezni, ellenben Ildi igen, de azért neki is meggyűlt a baja az evezőkkel, az evezéssel és a csónak tervezett útvonalának kivitelezésével. Amíg mi siklottunk, ringtunk és ütköztünk a vízen, addig a parton hárfazene szólt, Ed örökérvényű slágereit hangszerelte át valaki értő módon és adta elő ezen a napfényes délelőttön.

Innen a Pincho felé vettük az irányt, egyszerűen csak lefelé gyalogoltunk a széles utakon, fejünk felett papagájok röpködtek, majd kiértünk a Piazza del Popolo felé nyúló teraszokra és néztük magunk előtt a várost, a Vatikán kupoláját.

Nem ereszkedtünk le a térre, hanem a domb oldalában, a Villa Medici mellett haladva jutottunk el a Spanyol lépcső tetejéig.

Beléptünk a mindig fotózott, de soha fel nem keresett Trinitá del Monti templomba, majd a rend éber őrei figyelmétől övezve lesétáltunk a lépcsősoron. Gyerekkoromban itt még virágládák díszítették a lépcsőket és boldog-boldogtalan ücsörgött a maga kedve szerint, most sípszóval regulázzák a tömeget és a virágoknak – és a ládáknak – is hűlt helye. Ellenben a lépcső alján lévő kút remek lehetőségeket tartogat. Talán az egyetlen fel nem állványozott kútja most jelenleg Rómának a Fontana della Barcaccia, amelynek talapzatára, a csónak orra alá bárki beléphet egy kép erejéig.

A Spanyol lépcső alján kezdődik az Via Condotti, az „arany utca” (vagy negyed), ahol a legnagyobb olasz és nemzetközi luxusmárkák üzleteit találhatjuk meg, plusz itt rejtezik a város egyik leghíresebb és legrégebb óta, 1760-tól működő kávéháza is, az Antico Caffé Greco. A kávéház hangulata leginkább a Gerbeaud-ra emlékeztet, terei a Ruszwurm intimitását idézik, és olyan szellemekkel közösen kávézhatunk itt, mint Casanova, Byron, Keats, Mary Shelley, Mark Twain (tőle nem idézem megint végig a Jámbor lelkek külföldön egészét, de igen, tessék elolvasni egy tervezett olasz út előtt) Thomas Mann vagy épp Liszt Ferenc. A személyzet nem unott (lehetne), a kávé hibátlan, a szerviz összessége méltó a helyhez. Ahogy minden valamirevaló olasz kávézóban, itt is lehetőségünk nyílik a kinti, pult melletti kávézásra, de persze a belső termekben is helyet foglalhatunk és élvezhetjük a patinás hely ódon hangulatát.

A Grecóban megpihentünk. Ahogy az út elején megtettem a fogadalmamat, tényleg összekevertem magamban a várost, mint egy Rubik-kockát, átforgattam az elemeit, hogy számomra is új kirakós szülessen és élveztem az újdonságát. Az időjárás a bolondját járatta velünk, az összes meteorológiával foglalkozó oldal özönvizet ígért a napra, Róma azonban ellenállt, csupán egy lágy és lagymatag esőt bocsátott ránk, azt is addig, amíg kávéztunk. Persze ennek köszönhetően a terveinket is folyamatosan alakítani kellett, de szerencsére ezt is rugalmasan megoldottuk, úgyhogy a délutáni programunkba bekerültek a Barberiniek is, a kávézóból egy kellemes csavargást követően elindultunk az egykori Sforza palazzetto felé.

A Palazzo Barberini is kimaradt eddig, legutóbb a Nőkkel egy hosszú nap után, a Termini irányából ereszkedtünk itt vissza a városba, a záróra környékén és már akkor gondoltam, hogy listára teszem.

A kastélyban jelenleg az antik művészetek galériája található, elég vegyes felhozatallal, de itt talált otthonra – valamilyen szent oknál fogva – Holbein híres VIII. Henrikje, egy teljességgel random Lucas Cranach, számos Guido Reni, illetve Bernini néhány, meglepően jó festménye (a kiállításból az egyik kedvencem az 1623-as önarcképe lett).

A palota termei önmagukért is felkeresendők, a szalon mennyezete bámulatos, Pietro da Cortona alkotása, a palota lépcsőházait Bernini és Borromini tervezte.

A képtár után a kertben folytattuk a palotával való ismerkedést.

A tavalyi év folyamán nyílt meg a Barberini kávézó, amit örömmel birtokba is vettünk és az árnyas fák övezte parkot szemléltük, amíg az alkony rá nem ébresztett minket, hogy a reggeli óta igazából nem ettünk semmit.

A gluténmentes étkezés csodája, hogy az ember tervez. Na, nem nagyon, de jobban, mintha bárhol ehetne, így az út előtt a kedvenc olasz mentes bloggereimet és számos tiktokot végignéztem, hogy lássam, kinek mi jött be Rómában, és több helyen is belefutottam a Tonnarello elnevezésű tésztázóba, amelyből több is akad a városban. A Tonnarellót a mentes applikációkban is jó szívvel ajánlják az érintettek, így felkerült a képzeletbeli listámra. És milyen jól tette! A Vatikán lábánál vacsoráztunk, egy aprócska asztalnál, az utcán, a langymeleg őszi estében, a serpenyőinkben hibátlan carbonara hegyek omlottak alá, a kezem ügyében egy pohár száraz fehérbor pihent és éreztük, hogy ezt az estét sokszor lehetne – akár végtelenítve is – megismételni.

Körülöttünk zajlott az élet, vacsoráztak a turisták és az olaszok, finoman pezsgett a járda, gyertyafény és lágy világítás keretezte a Tonnarellót és minket, és mi boldogan olvadtunk bele ebbe az csendéletbe. A vacsora után még kisétáltunk a sirályok által visszahódított Szent Péter térre, amely méltóságteljes ragyogásban pihent, majd véget vetettünk a napnak.

Reggel már ismerősként üdvözöltek a kávézóban, mondanom sem kellett, hogy mentesen kérem a reggelim (igen, ezért IS imádok Itáliában lenni, mert ez a fajta mentalitás teljesen általános, tudnak és akarnak is vendégül látni). Az idő megint az idegeinkkel játszott, esővel kezdte a napot, majd mire a kávénk végére értünk, már abba is hagyta.

Erre a napra a Nőkkel közös egyik utunk teljes programját terveztem, persze kicsit másként, de akkor annyira megvolt a flow, hogy most sem gondoltam túl nagy módosításokat eszközölni. Ildi igényeihez szabva, az Angyalvár mellől induló aprócska busszal kanyarodtunk fel a Gianicolóra.

A Garibaldi szobor alatt kiszállva ragyogó napsütés és a helyi papagájok raja fogadott. Megmutattam a kedvenc bukolikus látképemet, amely a vatikáni kertek felé esik, majd átsétáltunk a kilátó közkedvelt részére és belevesztünk Róma látványába.

Alattunk ott pihent a város, a Pantheon, mint egy óriás teknős uralta a tájat, viszonyítási alapot nyújtva minden máshoz, balra az Írógép (avagy a Vittorio Emanuelle II emlékmű), mutattam is Ildinek, hogy a terv szerint pont erre haladunk majd el, persze gyalog, hisz nincs messze.

Hitte is meg nem is, hogy még ma oda lehet gyalogszerrel keveredni, aztán lassan elindultunk a város mélyibe, alászálltunk a Trastevere felé.

Út közben belefutottunk egy nemzetközi produkció forgatásába, jól meg is néztük, ki is derítettük, hogy kivel dolgozik a produkció, majd még lejjebb ereszkedtünk, egyenesen egy helyi piacra, ahol a signorák épp friss kardhalat vettek, megy friss zöldségeket a korai ebédhez.

Én csak szőlőt gyűjtöttem, amit csodás papír staniclibe mértek és mire Basilica San Crisogno mellett kávézni tértünk, addigra már el is fogyasztottam. Egy kis sütemény és egy-egy egészen hibátlan kávé után átléptünk Róma egyetlen valamirevaló szigetére, a Tevere-szigetre.

Megnéztük az aprócska isola bazilikáját, majd egy még apróbb hídon át már a Marcello színház felé tartottunk. Ezt a részt a múltkori több napos túrán tettük magunkévá és jöttünk rá a Nőkkel arra, hogy mennyivel élőbb, szerehetőbb, szabadabb, mint a Colosseum felé eső ásatások. 

Itt valóban összeér a múlt és a jelen, a mai napig lakott Marcello színház egészen egyedülálló módon mutatja meg azt, ahogy az olaszok képesek a múltjukkal valódi kapcsolatban állni és láttatja azt is, hogy a ma ismert romok között, közül hogyan virágzott fel újra és újra az élet.

A rommezőről a Capitolium felé indultunk, az Aracoelinek csak biccentettünk, majd az anyafarkas mellett elhaladva nekiindultunk a teraszoknak, mindenhonnan csodálva a Forum kecses oszlopain az esőfelhők mögül kibújó nap játékát.

A Colosseum felé haladva elkanyarodtunk a Via Cavourra, hogy ebéd után nézzünk. Hamar rá is leltünk a ránézésre is ideális helyre, a Iari The Vino egy utcasarkot birtokolt, a macskakövekre terített asztalok felett az ernyők kusza szövedéke védte az ott étkezőket a naptól vagy az esőtől, bár ez előbbi pont nem hatolt be az utcácskába, az utóbbi meg még mindig csak az applikációkban és a weboldalakon fenyegetett. A sok tészta után jöhetett egy lazább, húsosabb ebéd, amelyhez már száraz vörös dukált. Nagyon szép, laziói Syrah került a poharamba, visszafogott savakkal, kerek lecsengéssel.

Ebéd után egy darabon felkaptattunk a Palatinus oldalába, a jobb rálátás végett, minden irányból megnéztük a Colosseumot, majd Augustus és Traiaus fóruma felé indultunk.

Ez az a rész, ami a rövid római tartózkodásokból szintén kimarad. Mindenki megindul a Capitoliumtól a Colosseumig tartó íven, pedig a Via dei Fori Imperali ezen oldalán is bőven akad látványosság, már ha csak a máltaiak által birtokolt Rodoszi Lovagok palotáját vesszük alapul.

A Szinódusnak köszönhetően a hatalmas loggián nagy fogadás tartottak, a keresztesek zászlaja mögött zajlott az élet. A Traianus-oszlop felé haladva utcazenészek tarkították a délutánt, megannyi egyébként tehetséges fiatal és idősebb adott elő bármit, amivel felhívhatta magára a figyelmet, nem is pénz kérve, hanem inkább közösségi médiában való megosztásokat.

A metróépítésbe merült Piazza Venezia mögött gyorsan ráfordultunk a Via del Corso-ra, a város egyik fő ütőerére és fagylaltozni tértünk. Elsétáltunk a Galleria Doria Pamphij mellett, ami listás, de majd csak a következő alkalommal, és kevéssel a Piazza Colonna előtt betértünk a Venchibe. A Venchi igazi intézmény, jó turistás, de cserébe jót is ad, kicsit kanyargós a sor a fagylalthoz, de senki sem bánja meg, ha végigállja. Közben lehet csodálni a falon lecsorgó olvadt csokoládét és gondosan megtervezni, hogy melyik is lesz az a pár íz, amit majd választunk. A torinói illetőségű csokoládécég sem ma kezdte a működését, 1878 óta látja el az olaszokat kézműves finomságaival.

Amíg elfogyott a fagylalt, addig bejártuk a Marcus Aurelius-oszlop uralta teret és a vele szemben található, a milánói Galleria Vittorio Emanuele II.-re emlékeztető Sordi (korábban Colonna) galériát, majd a Hadrianus temploma, a Kereskedelmi kamara épülete felé indultunk.

A hely ingyenesen látogatható, mi zárás előtt percekkel slisszoltunk még be és néztünk bele abba a kisfilmbe, amely az épület felújítását mutatja be. A templommal szembeni hangulatos, zsizsegő teréről átléptünk a Pantheon esti nyugalmába, a monolit oszlopok közül eltűntek a nép terelésére szolgáló mobil kordonok és átadták a helyüket a múltnak. Eddig is tudtam, hogy Pantheon esőben és este a legszebb, de ez most újfent bebizonyosodott.

A zizegő belváros szinte húzott minket magával, így nem is volt kérdés, hogy a Campo de’ Fiorin folytatjuk az estét.

Éhesek nem voltunk, de egy koktélnak pont volt helye, Giordano Bruno háta mögött, a macskaköves tér szélén meg is találtuk a megfelelő asztalt és a megfelelő italokat, amivel aztán békésen szemlélhettük az előttünk kavargó, korzózó olaszokat és a turisták kisebb csoportjait.

A nézelődésünknek az eső vetett végett, végül csak elérte a várost, a macskakövek fényleni kezdtek, mi pedig a Via Julia ősi útján lassan visszatértünk a Vatikánhoz.

Itt is kezdtük a reggelt. Két éve, a követségről jövet, már megtapasztaltam, hogy hajnaltájt ember nem jár a Szent Péter téren, most is örültem volna, hogy így alakul, de persze a Szinódus ennek is finoman betett, zarándokok és a konferencia vendégei lepték el már kora reggel a környéket, így mire fél nyolckor kiléptünk a kolonádok mögül az eső áztatta téren már a kordonok közt kanyargott a tömeg. Szerencsére nem tűnt vészesnek, így beálltunk a bazilikába igyekvő sorba és úgy 20 perc alatt be is jutottunk a templomba. Ami – nem meglepetés – felújítás alatt áll.

A jobb oldali oldalkápolnák mindegyike le van zárva, ennek köszönhetően a Piéta is takarásban pihen, de egy gipsz másolat azért akad most is a templomban, hogy ne maradjunk Michelangelo nélkül. A reggeli óra ellenére a miséről már lecsúsztunk, de bőven akadt még így is néznivaló, többek között az, ahogy Bernini baldachinjáról bontják az állványzatot.

A bazilikából jövet most a Gianicolo felé eső oldalon léptünk ki a Vatikán területéről és indultunk meg a város legjobb mentes péksége felé, reggelizni. Az eső velünk maradt, a nap további részében sem múlt el nyomtalan, amíg mi, a repülő indulásáig, kicsit kószáltunk a Prati negyed kellemes utcáiban, begyűjtöttük a megfelelő szuveníreket, olasz ételkülönlegességeket, apró figyelmességeket és élveztük a negyed szinte turistamentes voltát, azt, ahogy az olaszok a szombati napot hasonló semmiségekre szánják, mint mi.

Róma hatodjára is lenyűgözött. Ugyanazzal a hévvel ragadott magához, vont a bűvkörébe, mutatta meg ezernyi arcát és hagyott a listámon megannyi látnivalót. Terveim szerint 26-ban, a Szent Év után visszatérek, hogy lássam azt, amin most olyan bőszen munkálkodnak.