Nők a porondon – Elmélkedés a szalagavatók kapcsán
Öt évvel ezelőtt azzal a biztos tudattal kezdtem bele a nyekes szülők gimnáziumi létébe, hogy most egy jó darabig hátradőlhetek, az elkövetkező években kis kiigazításokkal eldöcög majd az a közoktatás, amivel dolgoznunk kell, körültekintésünknek hála jó közösségekbe kerültek a gyerekeink és majd a végén egyszer csak felnőtt embereket dob ki a gép. Tudom, sarkos, de sokévnyi anyataxi-szolgálat, itthonhagytamafüzetem, nincsuzsonnám, nemtudommialecke, együttanulás, majd a hatodikos és a nyolcadikos felvételi okozta stressz és rengeteg ráfordított idő után egy egészen más minőségű, háttérből támogatott tanulást képzeltem magunk számára.
Aztán a világ megbolondult, pandémiát kiáltva ránk zárta az ajtót és én, aki finoman ki akartam vonni magam a hétköznapok sodrából közoktatás front, péntekenként Svetnyik Endre fizikaórái alatt ebédeltem és már majdnem meg tudtam verni a töriben állítólag verhetetlen osztálytársakat is, ha az online oktatás épp Kahoot-ba fojtotta bánatát. Csodával határos módon „csak” a nyelvi évük egy része és persze azt követő szinte teljes tanév ment rá arra, hogy a pandémia után a háborútól érezhessük magunkat fenyegetve, de ebben a forgatókönyvben legalább a mikroközösségek újra egymásra találhattak, a gyerekeink kiszabadultak a négy fal közül, és én megint azt hittem, hogy sínen vagyunk, időm, mint a tenger az érettségiig.
Persze semmi nem a tervek szerint alakult, de ha nehézkesen is, a helyzetek jogos kezelését kieszközölve végre mindenki a maga pályán jár és én ott találtam magam, hogy pihenés helyett előrehozott érettségik vesznek körül, majd egy májusi nap már egy hatalmas menyasszonyi ruhakölcsönzőben nézem a felnőtt lányom, aki – konzekvens döntéseinek sorába illesztve – készül a novemberi szalagavatójára. Majd néhány hónappal később – erős déja vu érzettől kísérve – ugyanabban az aranyozott fotelbe szegezve figyelem a másik lányomat, aki a maga bohém és szertelen létezését pillanatnyilag szögre akasztva, határozottan dönt kétszobányi álomszép ruha közül, hogy melyikben fog a maga tökéletességében színpadra lépni.
Aztán megint úgy érzem, időben cselekedtünk, minden járja majd a maga útját. Nem is tévedhettem volna – újra – nagyobbat, az előkészületek, a tökéletességre való igény és az erre való szüntelen törekvés jegyében a két péntek délután igazán kiadós programsorozattá bővült, amelynek szép és ünnepi megkoronázása volt mind a két szalagavató.
Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy ez a műfaj egészen egy kaptafára készült eseményeket takar, holott a Nőknél egyértelműen kirajzolódott a két iskola „habitusában” megjelenő különbség, de mind a két rendezvény igazi örömünnep volt. Amin – bár előzetesen vártam, de megint tévedtem – igazából nem meghatódtam, hanem önfeledten élveztem azt, ahogy ezek a fiatal felnőttek megünneplik a közös létezésüket, ezt a példátlan, elképesztő lelki terhekkel megpakolt öt évet, amely ugyan fizikálisan akadályozta, de mégis egységgé kovácsolta őket.
Most már tudom, hogy nincs megállás, most csak egy kicsit megpihenünk, mielőtt rákanyarodnánk az utolsó megmérettetésre, hogy utána gyerekkoruk utolsó nyarába csaphassunk bele.
