You are here: Home > Élet dolgai, Utazás > Jeux sans frontiers

Jeux sans frontiers

 
Még anno Medwe site-ján szembesültem először, hogy van , aki szerint a Paulaner nem jó….
Azóta minden áldott alkalommal, amikor arra vet a sors: próbálok rájönni a kritika okára.
 
 
Először is ez egy sörház, ahol a súrolt faasztalok mentén a népség iszik és a közepesen széles választékból kibéleli a gyomrát, hogy az ivászat végeztével esetleg elsőre hazataláljon.

Nem cizellált, túlgondolt, agyondizájnolt ételek kerülnek az asztalra, de amit kihoznak az árérték arányban tisztes, minősége hibátlan és megment minket a sör/üresgyomor okozta problémáktól. Mivel nagyon nagy eltérés nincs az előételek és a főfogások között, így az sem probléma, ha társaság hektikusan adja le a rendeléseit…nincs kötelező protokoll…. Hányszor jártam olyan helyen, ahol a 15 fős társaság igen ferdén nézett arra az egy szerencsétlenre, aki levest mert kérni…

Tegnap éhes/féléhes és csak társalgásra éhes csapat gyűlt össze. Amiben mindannyian egyezünk: az a libateperő. Finom, tisztes darabokra szedett, sok-sok lilahagymával. Morzsáig leettük a tálat.

Aztán volt, aki kolbásztálat kért, akadt libamáj kedvelő is, sőt szűzérmét is kértek…

Részemről az étlap nézegetésével és a csodás barna Krusovice-m iszogatásával töltöttem az időm nagy részét, amíg ki nem szúrtam a falak mentén futó iskolatábla-csíkra vésett aktuális ajánlatot. Így végülis gesztenyével, aszaltszilvával töltött borjújavát ettem, csodás törtkrumplival. Ha nagyon őszinte szeretnék lenni, akkor a krumpli volt a legfinomabb! Maga a hús már kissé belefáradt a töltelék tartásába és száradásra adta a fejét, de a töltelék finom, nem túl aromás, kellemesen összeért volt.

A társaság meg szokásához híven kellemes.
 
Négy órányi csevegést követően, a férjemmel hazasiettünk, magunkra kaptunk 5-6 réteg ruhát, sísapkát, polárkesztyűt és elmentünk megnézni, ahogy egyszer valami nem lesz….Persze ehhez az is kellett, hogy gyerekfejjel mindketten megéljük a szocializmus "határátlépés" elnevezésű csodáját.
 
Egy korábbi, krumplilevest taglaló posztomban már meséltem, hogy igen sok időt töltöttem Zakopaneban, ami számomra maga volt a földi paradicsom….leszámítva a Csehszlovákián keresztül történő hazautat.
Nem vagyok idegengyűlölő, a legtöbb nemzettel semmi bajom, de a szlovákokkal kapcsolatban hordom magamban azokat a kis sérelmeket, amit a Javorina nevű határállomáson az évek során összeszedtem.

Élénken él bennem a félelem, amikor leszállítottak minket a buszról, betereltek egy hatalmas hodályba, ahol a gondosan bepakolt böröndjeinket összetúrták, majd a buszba visszatérve szembesültünk vele, hogy az ülésünk és környéke is alaposan fel lett forgatva….mintha abból a szegény Lengyelországból bármi értékeset is kilophattunk volna (lopás kapcsán: kifizettük, bevételt termeltünk, akkor mégis miért kobozzák el???)

Így aztán némileg érintve éreztük magunkat a tegnapi határbontás kapcsán. Autóba ültünk és megsem álltunk Párkányig. Vittük az útleveleinket és mindkét náció bélyegzőjét – még utószor – beleüttetük. Éjfélkor ünnepélyes keretek között, a himnusz hangjaira levonták a magyar és szlovák zászlót, csak az Unió zászlaja lengett tovább a hasítóan hideg éjszakában. Míg az összegyűlt ünneplők a zászlókra figyeltek, a szolgálatukat befejezett határőrök csendben és szó nélkül elvonultak…

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • Twitter
  • RSS

Comments are closed.