Dunapest

Nagyon nehéz követ cipel magával Vámos Miklós. Nehéz, letehetetlen, nem kopó követ, amelynek súlyáról csak ideig-óráig lehet megfeledkezni. A Dunapest líraisága, szépsége, maisága ellenére egy olyan el nem múló emlékezet könyve, amelyre egyre inkább újra szükség van, ahogy újabb generációk nőnek fel, akik tudni ugyan már szinte semmit nem tudnak a 1944-es időkről, csak a zsigereikben érzik a fájdalmat, a múlt súlyát.

A Dunapest a téma ellenére nem egy reményvesztett könyv. Sok-sok fénnyel, élettel teli, karakterei esendő, szerethető, néhány skiccel tökéletesen felvázolt, jól érzékelhető figurák, akikről pont annyi információ áll rendelkezésünkre, ami érthetővé teszi az egymáshoz, a világhoz való kapcsolatukat, és amely előrevetíti a majdani döntéseiket.

A Dunapest olvasmányos, van sodrása, van humora, régi és új is. Az idősíkok közötti lépdelés puha, a szóhasználattal, kifejezésekkel azonnal a megfelelő korba húz, nincsenek kétségek. A sokszereplős történetben mindenkinek joga van önmagáért is szólni, halljuk a belső monológokat, amelyek szépen illeszkednek az elbeszélő, leíró részekbe, a könyv a dinamizmusát a folyamatos interakció, és a kihangosított belső vívódások teremtik meg. Koherens egésszé válik már az elején, a szálak szépen szövődnek össze, finoman varródnak el.

A könyv olvasása előtt, néhányan egy délutánt a védett házak környékén töltöttünk. Megismerkedtünk a Pozsonyi út környékének történetével, a svájci és svéd védett házakkal, arcokat, történeteket nyertek az alsó rakpart már megszokott, de javarészt a nagyközönség számára ismeretlen hősei. A házakba belépve megélhettük azt a minimum kettősséget, amely a kor kiemelkedő építészeti alkotásaiból áradó szellem, tehetség, ragyogás mellett magában hordozta az ott bujkáló, szalmaszálnyi reményben is kapaszkodót kereső emberek sorsát, a bennük lévő múltat és a sok esetben kilátástalan, de mégis hitt jövőt.

Majd végül az íróval, Vámos Miklóssal együtt jártuk be a regény helyszínét, a Pozsonyi út 38-40-es számú ikerépületet, amelyben a fiktív és valós szereplők élték a mindennapjaikat. Innen indulva még könnyebben és még nehezebben „csúszott” a könyv. A bejárással született ugyanis egy olyan személyes érintettség, amely a családi gyökereken, a saját tragédiákon túl, még közelebb hozta azt az időszakot, amelyet nem feledhetünk soha, akármennyire kozmetikázzák, szépítik, elodázzák, feledni kívánják sok helyütt.

„Békévé oldja majd az emlékezés”

Csak remélni tudom, hogy egyszer József Attilának igaza lesz. Jelenleg úgy tűnik, hogy még mindig éretlenek vagyunk – sokszor egyénileg is és – társadalmilag arra, hogy rendezzük közös dolgainkat. A feledés adta széles szőnyegsarkak emelgetése kényelmes megoldásnak bizonyul még mindig. És amíg ez így van, addig időről-időre születnie kell ilyen könyveknek, amelyekben a múlt megelevenítése nem öncélú sirám, hanem magyarázata annak a fantomfájdalomnak, amit a mai napig érzünk.