Turistaként Budapesten

Néha érdemes kicsit eltávolodni, más szemüveget a fejünkre kapni, s azon keresztül szemlélni a megszokottat. A Mercure Budapest City Center jóvoltából decemberben, az adventi időszak kellős közepén egy bő napra turista lehettem a szülővárosomban, Budapesten.

Nehéz ám úgy tekinteni egy városra, ahogy a hosszú hétvégére érkező turisták teszik, hiszen itt zajlanak a hétköznapjaink, mi is részét képezzük ennek a hatalmas organizmusnak, és ennek köszönhetően más megvilágításban látjuk a dolgokat. Mi tudjuk, hogy milyen volt 20-30 éve, vannak be nem teljesült vágyaink a városunkkal kapcsolatban, van, amin gyakorta morgunk, de éjjel, mikor a budai alsó rakpart északi része felől kibomlik a teljes panoráma, akkor azért hajlamosak vagyunk elismerni, hogy a sok probléma, napi nyűg mellett is szép ez a város.

A turistáink – szerencsés esetben – csak ezt az oldalát ismerik meg a városnak, a fényes, csillogó estéket, a számtalan oldalról, megannyi arcát mutató dunai látképet, az itt-ott feslett, de mégis szépséges, patinás épületeket, és benne a magyar hangulatot, gasztronómiát.

Mondom, hogy nem is csöppenhettem volna jobbkor turistaként a városomba, a karácsonyi forgatagban szinte minden kedves magyar sztereotípiát tálcán kínáltak, összesűrítve, esszenciálisan. A gasztronómiai ismerkedés már a szállodában megkezdődött, a Mercure bölcs Discover Local programjának köszönhetően a rendkívül széles svédasztalos reggelibe sok-sok magyar finomság megjelent, többek között a pogácsáink, a sajtjaink, a töki pompos, vagy épp a karamellizált káposztával kevert cvekedli. Már az indításban ebbe volt a lehetőség, hogy a velünk együtt lévő lengyel delegáció közelebb kerülhessen a magyar konyhához.

Kilátás a szálloda étterméből

Miután derekasan belaktunk, annak ellenére, hogy tudtuk mi vár ránk, a kettes villamos panorámaútján eltömegközlekedtünk a Szamoshoz. A kettes valóban parádés járat: ha jön, az a jó, ha nem jön az a jó (mert lehet fotózni), ha épp érkezik, akkor az a jó (ilyenkor születnek a legklasszabb képek). Egyszóval Váci utcai szállásunkról a Vörösmarty teret érintve, a Vigadó téren át kisétáltunk a villamoshoz, majd a kissé kócos felhőkön átsütő napban fürdő budai oldalt szemlélve elvillamosoztunk szaloncukrot gyártani.

A szaloncukor majdnem hungarikum. Nem egészen itt született, de valahogy mégis mi lettünk azok, akik feltétel nélkül rajongunk érte, számtalan ízben és formában gyűjtjük és esszük az ünnepek előtt-alatt (után nem, mert addig híre-hamva sincs). Ma már főleg bolti verziókkal találkozni, de szerencsére vannak helyek, ahol még szívesen megmutatják minden csínját-bínját a szaloncukor készítésének. A Szamosban – stílszerűen – marcipános szaloncukkedliket gyártottunk, amelyekhez csokoládét temperáltunk, majd mártottunk, dermesztettünk, és természetesen papírba és sztaniolba csomagoltuk.

A Csokoládémúzeumból nyíló kilátáshoz a napsütés is csatlakozott, a finom fátyolfelhők jó tettek az összhatásnak, a kettes itt is szépen hozzájárult a tökéletes fotók készítéséhez.

Mire végeztünk a csokoládéval való bevonással, és katonás rendben sorakoztak a színes-fényes szaloncukrok, elérkezett az ebéd ideje. Ehhez Európa legszebb karácsonyi vásárát látogattuk meg, a Bazilikánál. Itt – még gyorsan, ebéd előtt – készítettünk egy-egy tisztességes kürtős kalácsot, megfigyeltük azt a mérhetetlen rutint, ahogy a rúdra tekerik a friss kelt tésztát, majd néztük – és csendben melegedtünk is – a faszén parázsán sülő tésztát, hogy végre mi is feladathoz jussunk, és a számunkra legvonzóbb ízekkel vértezzük fel a kürtőket.

Ezt követően görhönyt, lepcsánkát vagy tócsnit ebédeltünk különféle feltétekkel, hogy kellő energiával vethessük bele magunkat a Szeretetszolgálat munkatársaival közös projektbe: olyan mézeskalácsokat dekoráltunk, amelyet utána a téren lévő bódéjukban eladásra kínáltak, és a befolyt összeggel így egy kicsit mi is hozzájárulhattunk mások karácsonyához.

A jótékony alkotás után pedig megnéztük a Bazilikánál lévő adventi vásár fő attrakcióját, a zenei aláfestéssel futó fényjátékot, amely valóban látványos eleme a karácsonyváró Budapestnek.

Mire besötétedett, a téli hideg a várost is utolérte, így kifejezetten jólesett visszasétálni a Mercure Budapest City Center-be, hogy egy forró teával és forralt borral melengessük magunkat. Persze az este itt még nem ért véget, rövid pihenő után, a Mercure Discover Local programjának részeként, a szálloda Winestone éttermében folytattuk az ismerkedésünket a magyar gasztronómiával.

A Winestone étterem a szállodalánc egy olyan koncepciójának része, amely a hangsúlyt a helyi borkínálatra helyezi, nem csak az étel-bor párosításokban, hanem a szálloda borboltjában is, amelynek szortimentje mindig tükrözi a Winestone aktuális kínálatát, így ha ízlik a vendégeknek az adott étel mellé kínált bor, akkor rögtön be is szerezhetnek belőle néhány üveggel.

A vacsorát most egy pincészet boraival kísérve fogyasztottuk, a Budapesthez közeli Etyek-Budai borvidéken található Haraszthy pincészet tételeit kóstoltuk a fogásokhoz. Az első fogásunk egy füstölt pisztráng tatár volt, amit nagyon izgalmas zellersaláta körített, és egy 2018-as Sauvignon Blanc kísért. Ezt egy – a szezonnak tökéletesen megfelelő – sütőtökkel és céklavariációkkal kínált rosé kacsamell követte, amihez nagyon jól illett a Haraszty ház 2018-as Etyek-Budai rozéja, majd könnyed felüdülést hozott a menüsorba egy tormás-almás sorbet, amihez igazán jól passzolt a Hungária Zöld vertelini Brut pezsgője. Kellett is ez a parányi, ízletes szünet, mert megérkezett az este nagyágyúja, a lágyan omlós, vörösborban párolt marhapofa, amihez vargányás burgonyapiskóta dukált és sült gyökérzöldségek tették teljessé a fogást. Ehhez a tartalmas, gazdag ételhez a Haraszty pincészet 2016-os Pinot Noir-ját kortyoltuk.

Itt véget is ért a befogadókészségünk, meglepő módon még nekem sem hiányzott a desszert, bőven elég zárása volt a vacsorának a kávé, majd jöhetett az édes pihenés a Váci utcára néző, mutatós, otthonos szobában, amelynek a csendjét – így, a karácsony előtti rohanásban – semmiért el nem cseréltem volna.

A nap tanulsága egyértelműen az volt, hogy néha jó turistának lenni itthon is. Kicsit hátrahagyni a határidőnaplót, a feladatokat, kidörzsölni a megszokást a szemünkből, s újra felfedezni mindazt, amiért nekünk igazából egy lépést sem kell tennünk.