You are here: Home > Könyvről > Barátnőm, Agatha Raisin

Barátnőm, Agatha Raisin

Annak idején két lehetőségem volt, vagy leírom, hogy miket eszünk vagy könyves blogot indítok. Végül a gyomrom és a főztömre ácsingózó Nők nyertek, de az olvasás és a könyvek iránti olthatatlan lelkesedésem – napló ide vagy oda – megmaradt.

Az olvasás valahol kis kamasz koromban talált rám, s azóta is hű társam rosszban és jóban. Segít, ha hosszú, unalmas úton vagyok, ha az SZTK-ban kell 3-4-5 órát ellébecolnom, akkor is ott van, ha netán éjjel megébredek és nem tudok visszaaludni. Olvasni szinte bármit szeretek, de a kortárs irodalomban és a krimikben lelem legnagyobb örömömet.

A krimikkel apám ismertetett meg, kezdtük Gardner zseniális ügyvédjével, Perry Mason-nel, folytattuk a sort Ed McBain könyveivel, s persze jöttek szép sorra Agatha Christie klasszikusai, amiből az összeset elolvastam, nem is egyszer.

ag4Szerettem azt, ahogy körém szövődik a vidéki Anglia, a finom, egyszerű vonások nyomán megelevenednek az alacsony mennyezetes, vadvirágokkal telehintett előkertes vidéki házak, a hatalmas, zöld rétek. A gyilkosság maga mindig kicsit másodlagos volt, a szín, amin zajlottak az események és a karakterek sokkal jobban foglalkoztattak, mint az, hogy a végén kiről rántja le a leplet Poirot vagy Miss Marple.

Aztán kifogytam a Christie-kből, s néhány évre feledésbe is merül a krimi, jött helyette ezernyi más, ag3amíg fel nem fedeztem, hogy egy – anyával egyidős – kedves hölgy, Marion Chesney Gibbons jóvoltából akad a piacon olyan könyvsorozat (nem is egy), ami visszahozza számomra ezt a kellemes vidéki Angliát.

Az Agatha Raisin könyvek ugyanis pont ezt teszik, kicsit modernebb formában kínálják mindazt, amit Christie-nél megszerettem. Itt sem a gyilkosság a lényeg, hanem a könyv – meglehetősen esendő – szereplői, akik az összes sztereotip karaktert megtestesítik: van lelkészünk, van leányanyánk, de a kikapós lord is ott figyel a könyv lapjain.

Már az első könyvnél érzetem, hogy Agathaval jóban leszünk, s a barátságunk azóta is töretlen. A londoni PR-osból lett nyughatatlan vidéki magánkopó történeteiben rengeteg báj van. A laza kronológiát követő könyveket könnyű megszeretni, nem feltétlen kell a megjelenés sorrendjét követve haladni, hiszen az írónő – nagy vonalakban – minden kötetben kibontja a figurákat, bőven elég instrukciót adva ag2nekünk, hogy megfessük, megformáljuk magunkban a karaktert. A történetek ügyesen vezetett históriák, sokszor visznek mellékvágányra, de közben nem érezzük azt, hogy szándékosan lennénk becsapva, inkább együtt tévelygünk a – józan ész helyett a – megérzéseire és érzelmeire sokkal jobban hallgató Agathaval, aki általában nem csak az adott üggyel van elfoglalva, hanem folyamatosan vívja a maga csatáit.

Aki mélyenszántó irodalmi regényt keres, amelyben Hósító Vilmostól vezetik le a szigetország történelmét, az kézbe se vegye Agatha történeteit, ellenben aki szívesen pihen egy jó sorozatot olvasva, kikapcsolódásképp feltétlen válasszon egyet Agatha történeteiből vagy falja fel az egész sorozatot, hisz épp itt figyel ránk a strandszezon.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • Twitter
  • RSS

Leave a Reply